A nihil bábjai

|

Semmi – Báb-film-színház

Tíz év telt el mióta először bemutatták a Budapest Bábszínházban Jane Teller, dán írónő, Semmi című regényének adaptációját, ami akkora sikerrel fut azóta is töretlenül, hogy a nagyérdeműnek hónapokkal előtte kell lecsapnia a jegyekre, ha szeretné megtekinteni az előadást. A darab sikerét hűen illusztrálja, hogy immár „film” formájában is megnézhető a Puskin moziban. Igaz a film szót csak zárójelesen lehet használni, hiszen mégiscsak egy remekül levideózott színpadi műről van szó.

A film – létezése óta – a legtöbb művészeti ágat tömörítő alkotási forma. Már a színház is sokat magába emelt: irodalom, zene, képzőművészet (jelmez, díszlet) és persze a színészi játék, melyek a filmben ugyanúgy felsorakoznak, amihez pluszban hozzáadódik az 1820-as években feltalált innováció: a fényképészetet.  Az első fénykép megszületése után mindössze hét évtizeddel a Lumière testvérek nagyközönség előtt mutatták be a párizsi Grand Café-ban első filmjüket. Na persze itt is lehetne a film szót zárójelesen használni, hiszen a kép perces videóban mindössze annyi történik, hogy a munkások elhagyják a Lumière gyárat, mely felvétel persze óriási szenzációnak számított akkoriban.

A film születése kezdetén még nem volt más, mint fényképezett színház, ami az 1900-as évek elején változott meg, mikortól egyre több formanyelvi sajátosságot fedeztek fel és alkalmaztak a filmkészítők. A párhuzamos montázs, az arcközelik megjelenítése, a kamera mozgathatóvá tétele, stb. mind a film egyedi jellegét erősítette.

A Semmi nagyvásznas adaptációja visszakanyarodik kicsit a kezdetekhez, hiszen itt újra levideózott színházról beszélhetünk, ami tényleg azért működik esetünkben, mert maximálisan a színház jelenik meg a vásznon, nem tolják a készítők a filmet előtérbe, csak pont annyira segítik és jelenítik meg eszközeikkel a színpadon látottakat, amennyire ez megengedett és vállalható.

Megjegyezném, ez nem az első alkalom az elmúlt időszakból, hogy a Semmi adaptációját a művész mozik repertoárján láthatjuk. Tavaly már készült egy közepesre sikeredett élőszereplős feldolgozás, amit a Bábszínház előadása bizony többször leköröz. Sőt, megkockáztatom, hogy a filmmel ellentétben, pont olyan jól sikerült alkotás lett, mint maga a sokat vitatott irodalmi mű.

„Semminek nincs értelme. És ha semminek nincs értelme, semmit sem érdemes csinálni.” közli Pierre-Anthon egyik nap az osztályban, majd felmászik egy szilvafára, ahonnan nihili gondolatait alátámasztva, többé nem hajlandó lejönni, csak a semmittevés aktusának hódolni. Hogy osztálytársai bebizonyítsák nincs igaza, és az élet igenis mélyebb értelmet hordoz magában, elkezdik gyűjteni a Fontos Dolgok Halmát. A „játék” szerint, aki beletett valamit a halomba, az nevezheti meg a soron következőt és azt is, mivel gyarapítsa a halmot. A kérések idővel egyre merészebbek, sőt durvábbak lesznek, melyek a végére erőszakba és groteszk végbe torkollanak.

A briliáns regény, melyet előbb betiltottak, majd kötelező olvasmánnyá avanzsáltak Dániában, kiváló színpadi átírat lett, melynek legfontosabb és legötletesebb dramaturgiai aspektusa az osztály mindössze nyolc fővé zsugorítása. A színpadi verzióban a fontos dolgok halmát gyarapító tárgyak gyűjtése akkor válik komollyá, mikor Henrik, az eminens osztálytárs, a tanárnő imádott fiacskája is becsatlakozik a játékba és közli, hogy új kört akar, mert az eddigi halom nem ér fabatkát sem. Így lesz az eredetivel ellentétben nem egykörös a játék, hanem kettő, ami nem csak lehetőséget ad a színpadon korlátozott számban prezentálható karakterek megjelenítésére, hanem azzal színesíti a képet, hogy határt húz a fontosnak vélt és a valóban fontos dolgok között. Eleinte csak a szandál, bicikli, levágott hajtincsek, majd Henrik bevonásával jön az igazi kihívás: a halott kistestvér, a templom Jézus szobra, a kutya feje, Sofie szüzessége, a gitáros fiú ujja, majd a végén maga Pierre-Anthon.

A látványvilágra sem lehet panasz, melyet a rendező Hoffer Károly álmodott meg és rajzolt papírra. A bábok kifejezőek, színtelen, szürkés-feketés árnyalataik, szemük üressége tökéletesen jeleníti meg a nihili kiüresedést, amivel küzdenek. A második kör végén, a beadott dolgokkal együtt már maguk a bábok is szép lassan bekerülnek, beépülnek a halomba, helyüket az őket mozgató színészek veszik át, ami valami elképesztően ötletes és megrázó húzás, mellyel markánsan szimbolizálják az alkotók a persona, társadalmi kép, illúzióik elvesztését. Metaforikus halál ez a tizenéveseknek, akiknek innentől szembe kell nézniük a felnőtté válás minden poklával.

A díszletek és kellékek is pazar módon vannak használva, melynek gyakran összefonódnak és metatartalmat nyernek. A dán zászló vörös posztóját például Nagy Hans mellkasából húzzák ki, Ájtatos Kaj Hansen pedig a hátán cipeli a Jézus keresztet, amit a templomból lopnak el.

Az előadás egyik szintén kiemelkedő pontja, legmarkánsabb fűszere pedig nem más, mint a zene. A Quimby zenekar legjobbjai csendülnek fel, melyet külön kuriózum, hogy a színtársulat szólaltat meg, egytől-egyig. A dalok tökéletes szimbiózisban vannak a történettel, perfekt mód reflektálva az adott szituációra. A Quimby remek választás volt, hiszen gyakran énekelnek a kiüresedésről és kiégésről, amiről a darab is szól. „Nihil nem idilli állapot”. Remekül dolgozták át a dalokat, melyekből mindegyik betalál, de talán mégis a legütősebb, a Pájer Alma Virág által elénekelt Magam adom. A Sofie szüzességének elvesztése alatt felcsendülő bluesos hangulatot punk őrjöngés veszi át, amit a színésznő egy szívet facsaró sikollyal zár le, amit követően a csend szinte kézzel fogható.

A csenddel, a szünettel amúgy is nagyon jól bánnak az alkotók. A némaság, a semmi, katartikus erővel csap le egy-egy fontosabb jelenet után. Mikor Pierre-Anthon meghal, az összecsuklott báb hosszú másodpercekig mutatott néma képe sokkoló és magával ragadó.

Ez a kivételes darab a remek felvételeknek köszönhetően a moziban is nagyon jól működik. Érdemes lenne valódi filmet készíteni az anyagból, az animáció, ezekkel a figurákkal egészen jó választásnak tűnik. Hátha eljön még az is.

Semmi – Báb-film-színház a Magyar filmadatbázison

CÍMKÉK: