A sárkányok háza és A Hatalom Gyűrűi
Gyakorlatilag egyszerre érkezett meg a képernyőkre a 21. század két legnépszerűbb fantasy-mozgóképének előzménytörténete, hogy végül teljesen eltérő, de egyaránt felemás megoldásokat lássunk az elődök szellemiségének továbbörökítésére.
Miközben a fantasy a könyvek lapjain, szerep- és videójátékokban továbbra is elképesztően népszerű műfajnak bizonyul, mozgóképen még az említettek feldolgozásai sem feltétlenül aratnak sikert. A legtöbb film- és sorozatadaptáció vagy hatalmas kudarc (Warcraft, A setét torony), vagy leforgathatatlannak tűnő rajongói álom (Malazan-krónikák), eredeti próbálkozásokról pedig szinte nem is beszélhetünk. Ugyan a Vaják vagy Az idő kerekei révén úgy tűnik, a nagy streamingszolgáltatók egyre eredményesebben nyúlnak a műfajhoz, a mozgóképes fantasy a nagyközönség számára még mindig A Gyűrűk Urát és a Trónok harcát jelenti.
Nem meglepő tehát, hogy a stúdiók pénzt, időt és erőfeszítést nem sajnálva próbálják meglovagolni a két világsiker népszerűségét, amelynek eredménye idén ősszel egy-egy eseményszámba menő előzménysorozat lett – és noha ezek sok tekintetben roppant hasonló módon harapnak ki egy darabot a szentként tisztelt elődből, végül egészen különböző erényeket és hibákat tudnak felmutatni.
Mindkét mű néhány száz évvel korábbra helyezi magát: A sárkányok háza a Targaryen-uralkodócsalád hanyatlását és belső rivalizálását veszi szemügyre, míg A Hatalom Gyűrűi nem túl meglepő módon a gyűrűk létrehozását, illetve Szauron visszatérését készíti elő.
Kettejük közül az előbbiben láthatunk kevesebb kapcsolódási pontot: bár folyamatosan előreutalgat A Tűz és Jég dalára (és annak kulcsfontosságú jóslatára), néhány ismerős helyszínen kívül nincs, ami előrevetítse annak eseményeit. A sárkányok háza sokkal inkább ugyanabban a világban játszódó spin-off, mint valódi előzménytörténet, ugyanis bántóan hiányzik belőle az előremutató tartalmi ív, Amit csak súlyosbít, hogy számos epizód többéves kihagyással folytatja a cselekményt, ezáltal azt érezzük, hogy végtelenségig folyhatna ugyanabban a mederben ez a lóugrásban haladó udvari acsarkodás.
Ez teljes mértékben hű George R. R. Martin alkotói hitvallásához, hiszen ő eleve sokkal inkább egy trónviszályokkal teli kvázi-középkorként alkotta meg művét, mint a jó és gonosz örök összecsapásaként, ebből a szempontból pedig A sárkányok háza teljesen jogosan nem több egy pillanatképnél az utódlás örökös és piszkos harcából. Éppen abban is tükröződik az HBO új zászlóshajójának bátorsága, hogy a kötelező látványelemeket leszámítva meglehetősen szűk fókuszú: nyoma sincs benne nagy utazásoknak, világmegváltó kalandoknak, királyfivá váló szegénylegényeknek; szinte végig ugyanazon család belső konfliktusait követhetjük ugyanazon tróntermek falai között.
A sárkányok háza elsősorban a távlatokban gondolkodással, az egyes tettek hosszú távú, visszafordíthatatlan hatásaival nyűgöz le hétről hétre, azonban a végeredmény mégis inkább egy fiktív történelem-képeskönyv és szappanopera ötvözetére emlékeztet, amely éppen az elődjét naggyá tévő lélektani folyamatok, politikai küzdelmek finomhangolását spórolja ki óriási időugrásaival, új karakterek beemelésével és a status quo folyamatos, agresszív felrúgásával.
Nincs időnk igazán megérteni a karakterek mozgatórugóit, végigkövetni pókhálóként szőtt machinációikat, azaz A sárkányok háza a Trónok harcából jobbára csak a CGI-bestiákat, a vérfertőző szexuális kapcsolatokat és az intrikákat betetőző vérfürdőket tartotta meg (és minden erejével azon is van, hogy ezekből émelyítően nagy adagot kapjunk), viszont az élmény összes többi összetevőjét kibelezve önti csak elénk.
Ehhez képest A Hatalom Gyűrűi fő gyermekbetegsége éppen abban köszön vissza, hogy a Középfölde-mitológiára kacsintgatást tartja szem előtt, és semmi mást. Azonban az elmúlt évtizedet meghatározó nosztalgia-rókabőrök egyoldalú hajbókolásával szemben A Gyűrűk Ura-előzménysorozat furcsán kettős benyomást kelt: egyszerre tartalmazza az eredeti szövegek egészen apokrif-jellegű átformálását, saját keretbe rendezését (az eredetileg évszázadok alatt lezajló eseménysort néhány hónapba sűríti.), valamint a Tolkien-életmű jutalomfalatjainak szégyentelen áradatát. Végeredményben azonban éppen ott vérzik el, hogy mániákusan arra vágyik, minden második múlt nélküli, álruhás figurájába Szauront lássuk bele, helyszíneire a jövendő küzdelmeket és pusztulást képzeljük, csúcspontjai pedig az előreutalásokból merítsék erejüket. Azaz karakterei helyét rejtélyek töltik be, akik nem utat járnak be, hanem unalmas, kiszámítható és mechanikus narratív panelekból álló kalandokba bonyolódnak.
Mindez persze akár a tolkieni high fantasy-látásmód leképeződése is lehet, amennyiben szigorúan jók, gonoszok és egy-egy jellemvonásra felhúzott figurák feszülnek egymásnak, kontrasztban a westerosi vérmocskos erkölcsi dilemmázással. És ennek megfelelően A Hatalom Gyűrűi legszimpatikusabb vonása valóban az, hogy régivágású, grandiózus kalandsorozatként prezentálja magát, amelynek egyaránt része a Peter Jackson-i tájképfétis, a mindent eldöntő csaták, az apokaliptikus fenyegetések, nagyszabású barátságok és szerelmek. Nem köti gúzsba semmilyen megfelelési kényszer, nem kíván szükségszerűen modern lenni, kortársaira rálicitálni, hanem már-már beképzelt módon hisz abban, hogy egy csúcsra járatott Gyűrűk Ura-moziélménnyel 20 évvel később is ugyanúgy meg tudja ragadni a közönség figyelmét.
Nem véletlen a „moziélmény” kifejezés, ugyanis akármennyire elcsépeltté vált ez a kifejezés a tévés újságírás elmúlt néhány évében, A Hatalom Gyűrűi minden képkockája nagyvászonra kivánkozik. Nem pusztán a látottak puszta szépségét, méretét kell érteni ez alatt, hanem a rendezői munka minden egyes döntése mozis fejjel gondolkodik a jelenetek felsnittelésétől azok ritmusán át a képek bevilágításáig. Az első két részt jegyző J.A. Bayona egy olyan alkotói szemléletet fektet le, amely pontosan tudja, hogy hogyan hasson, és nem csak az elköltött dollármilliókat fitogtatja – ismét szemben A sárkányok házával, amely mintha a Trónok harca összes kispórolt sárkányrepülését és CGI-madártávlatát szeretné egy füst alatt bepótolni B-kategóriás vizuális effektekkel, összes többi képe viszont fájóan tévés hatást kelt.
Mégis azt érezhetjük, hogy a míves mondatokba és még mívesebb képsorokba fogalmazott A Hatalom Gyűrűi-epizódok jelentős hányadát átlapoznánk, miközben a jórészt kapkodó, elődjének végnapjaira emlékeztetően a lakossági szórakoztatás irányába forduló A sárkányok háza kosztümös szappanoperáját, ha nem is elégedettséggel, de kellő érdeklődéssel tölt el hétről hétre.
Mindazonáltal a maga módján mindkét mű a nagyravágyás miatt nem tud kiteljesedni: az egyik az elődjét is felülmúló karakterdráma lehetne, ha nem kéne egyben egy HBO-zászlóshajó szerepét is betöltenie, a másikra pedig hiába költötték el a világ összes pénzét, amíg írói kínkeservesen is csak nagyjából másfél olyan figurát tudnak előállítani, akinek sorsát érdeklődéssel követjük. Ha A sárkányok háza nem húsz évet akarna felölelni, csak kettőt, ha A Hatalom Gyűrűi nem két tucat (de végül felerészben jelentéktelen gyalognak bizonyuló) szereplőt mozgatna a sakktáblán, hanem valódi hőseire helyezné a hangsúlyt, mindkettő lényegesen kimunkáltabb, maradandóbb élményként vonult volna be az emlékezetünkbe.
A Hatalom Gyűrűi és A sárkányok háza a Magyar Filmadatbázison
