Sajnáljuk, nem találtuk otthon
Pályaösszegző csúcsteljesítménynek is beillik a brit szocialista nagy öreg tavalyi cannes-i versenydarabja: a Sajnáljuk, nem találtuk otthon fájdalma túl erősen rezonál és végtelenül egyetemes.
Bűndráma-konvenciókat leépítő, hagyományos cselekményvezetést neorealista kóborlásformára cserélő társadalmi problémafilmjei (Kőzápor, Nevem Joe), valamint történelmi áttekintései (Haza és szabadság, Felkavar a szél) mellett Ken Loach ugyanolyan szívesen választ totálisan lecsupaszított emberkatasztrófákat. Friss munkája ezer szállal kötődik az Arany Pálmát nyert Én, Daniel Blake-hez, hovatovább, spirituális folytatásként is definiálható, centrumban a hiábavaló talpalással, megalázottsággal és a nekünk járó méltósággal.
Tarr Béla ’70-es évekbeli, budapesti iskolás dokumentum-játékfilmjei – Családi tűzfészek, Panelkapcsolat – ugyan mélyebbre süllyesztenek a depresszióban, a brit mester azonban legalább ennyire bőr alá hatolóan érzékelteti a perifériára rekedtséget. Loach talajközelisége rögtön a felütés „rádió-hangjátékában” nyilvánvaló: sötét vásznon pereg az elejefőcím, miközben ízes newcastle-i dialektusban halljuk két férfi beszélgetését. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon rögtön izolált környezetbe pozicionálja, helyesebben, önállótlan magányra ítéli apa-főalakját, a 2008-as gazdasági válság óta kepesztő Ricket. Puszta, bármikor kopásra ítélhető fogaskerék a brit melósgépezetben, individuumként hiába igyekezne kiteljesedni: borzasztóan deperszonalizált karakter, csak helyeselhet, parancsokat teljesíthet, ugyanis a szimpla túlélés, illetve családja napról napra zajló fenntartása a tét.
Szociodrámaként és visszafogott családi melodrámaként pontosan ezért briliáns a mű: a direktor hibátlanul teremt egyensúlyt privát nyavalyák és bürokratikus elvárások között. Epizodikus struktúrájában örökké érezzük, a saját vállalkozást indító, csomagszállítóként mégis tengődő, furgonját hitelre vásárló Rick, idős- és beteggondozó felesége, Abbie, valamint gyerekeik, a 11 éves Liza és a kamasz Seb egyaránt nyögik a hivatali lét terheit. Loach továbbmegy, legfőbb tézise szerint a folyamatos könyöklés a nukleáris család intézményét őröli fel, a szakadatlan feladatvégzés nem hozza el a remélt jutalmat, hanem még lejjebb taszít, és óriási distanciát ékel a hozzátartozók, vagyis a legelemibb társas alapokon nyugvó berendezkedés tagjai közé. Nincs itt amerikai vagy brit álom – a Sajnáljuk, nem találtuk otthon drámaiatlan szüzséjében hatalmas erőfeszítéssel jár egy házhoz fuvarozott doboz cipelése, egy becsöngetés az ajtón vagy akár egy leállósávos parkolás. Igaz, Rick és Abbie munkába állnak, hogy magukról vagy szeretteikről gondoskodjanak, de legvadabb álmaikban sem merülhet fel a nagyobb ház, szebb ruha vagy autó lehetősége. Számukra patthelyzet a folyamatos, egyre kedvtelenebb, gyereknevelést, boldogságot, nyugalmat gátoló napi robot. Gályáznak, túlóráznak, kollégákat helyettesítenek a magasabb fizetésért, de örülnek, ha a nap végén fennmaradnak, hazaérnek és ágynak dőlnek – nemhogy luxusra nincs idő, szeretetre vagy harmóniára sincs.
Riasztó képet pingál a brit munkásmiliőről Loach és ugyancsak az Én, Daniel Blake világát idézi a főnökség részvétlensége. Csak szabályokat bifláznak, számokkal hozakodnak elő (kivéve, ha ettől a hozzáállástól betelik egy melós pohara és nekimegy a górénak), így a Sajnáljuk, nem találtuk otthonban az útvonalak, bérek, időbeosztások, késedelmekből vagy munkahelyi balesetekből származó sarcolások vetik szét az emberben lakozó humánumot, pont a Brexit kapujában, az Európai Unióból távozni készülő angolok végnapjain. Borsódzik a hát Maloney, a rideg, nagydarab, kopasz főnök jelenetétől: elrajzolt figurának hat, de kételyeink egy pillanat alatt elszállnak, mikor önigazolásra használja a regulákat. Ügyet sem vet Rick családi zűrjeire, sőt, faragatlanul a többi beosztottja problémájával hessegeti el beosztottja otthoni bajait. Tökéletes, már-már a teljes elviselhetetlenséget feloldó kontraszttal ér fel az apa és az őt munkába kísérő, jóságos, borravalót adó nénivel találkozó Liza réti pihenős szendvicsfalatozása. Jószerivel könyörgünk az ilyen részvéttel teli pillanatokért, a lélekgyilkos taposásban megejtő látni, ahogy Abbie hozzá hasonlóan margóra szorult idős hölggyel vált kedves szavakat, rokkant fiatal vagy vécén ülő öregember kedvére tesz – ha ezek nem lennének, azaz Loach progresszív balosként nem hinne abban, hogy eredendően mindenki empátiát óhajtó, kínzó apátiába fulladnánk.
Kiút azonban így sem nyílik. Rick és Abbie gyakori távolmaradásai, a több pénzért folytatott utazásuk a cselekményorientált fabulák kontrapunktja. Az apa furgont vezetve nem ér célt és visel el napi szintű megalázásokat a vásárlóktól, míg az anya (Loach régi kedvence, a Biciklitolvajok nászajándékba kapott ágyneműin túladás – kerékpárszerzés jelenetére hajazva) kénytelen belemenni a családi autó eladásába a munkahelyi járgány megszerzéséért, így buszra ülve, megállókban panaszkodva húzza az igát. Lődörgésük a pozitív odafordulást, a mindenkori örömöt veti szét, egészen konkrétan a gyerekek részéről szomorúsághoz, lelkiismeret-furdaláshoz, graffitipingálásban nyilvánuló iskolakerüléshez, majd apa és fia káromkodásokkal teli pofozkodásához vezet – ugyan a Turner-család tud a vacsoránál együtt nevetni, ám minden egyes fásult okostelefon-nyomkodás, szintén boldogtalan haverral lógás vagy mosatlan tányéros tévézés visszarántja őket a gyötrő reáliákba.
Az örök harcostárs Paul Laverty óriási kutatómunkából született forgatókönyve, Robbie Ryan vigasztalanul szürke képei csak úgy üvöltik magukból a kilátástalanságot és a Sajnáljuk, nem találtuk otthon – mely nemcsak a csomagszállítás pillanatában nem a megadott címen tartózkodók cetlijére utal, hanem a mozi idegenségtematikáját is aláhúzza – bárki számára kegyetlenül ismerős életszeleteket villant fel. Játszódhatna Magyarország áldatlan állapotai közepette is, a kislányok vagy fiúk összeomlása, az apa szomorúsága bárhol visszaköszönhet. Lényegét azonban az utolsó képkockákra, a családját végképp hátrahagyó, feldúltan munkába induló főkarakter távozására időzíti Loach. Csaknem Marx tézise fogalmazódik újra az elidegenült munkáról: minél jobban hajt a munkás, annál kevésbé őrzi az emberségét. Sírásba forduló, faarcot szétfeszítő gesztikulációval támogatott befejezésében a rendező iszonyatos emocionális gyomrost visz be – a 83 éves Loach a hírek szerint nem is kíván többször a francia Riviérán nagyjátékfilmet bemutatni, döntése pedig teljesen érthető. Ez a leírhatatlanul nyomasztó utolsó pillanat (melynek erejéből cseppet sem vesz el a finálé pár teátrális húzása) ugyanis a legszomorúbb szerzői hattyúdalok panteonjában követelhetne helyet magának.
A Sajnáljuk, nem találtuk otthon a Magyar Filmadatbázison
