Ruben Brandt, a gyűjtő
Az év egyik legjobb magyar filmjét egy szlovéniai születésű, szerb származású képzőművész alkotta egy festmény-rémálmoktól szenvedő művészetpszichológusról – és ez csak a legjelentéktelenebb a Ruben Brandt, a gyűjtő fenomenális furcsaságai közül.
A Ruben Brandt, a gyűjtő már létrejötte okán is különleges mű: a szlovéniai születésű, szerb származású, évtizedek óta Magyarországon élő képzőművész, Milorad Krstić saját rajzai köré kezdett történetet írni nyolc éve, ebből született meg végül ez az egész estés animáció, amely a Magyar Nemzeti Filmalap finanszírozásával készült el több mint négy év alatt. Krstić azonban nagyjátékfilmes rendezőként is tökéletesen megállta a helyét, ugyanis a produkció nemcsak hatalmas művészeti műveltségről tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy alkotója kiválóan tud bánni a különböző műfajokkal és filmes eszközökkel is.
Ruben Brandt (Kamarás Iván) pszichológus, aki a művészeten keresztül gyógyít. Azonban neki magának van leginkább szüksége gyógyulásra: rémálmok gyötrik, amelyekben különböző festmények elevenednek meg, és terrorizálják őt. Szerencséjére pont akkor jelentkezik be hozzá a mestertolvaj Mimi (Hámori Gabriella), aki elhatározza, hogy a többi pácienssel együtt ellopják Brandt számára a szóban forgó képeket, így segítve őt leküzdeni félelmeit. Ehhez azonban a már évek óta Mimi nyomában loholó Kowalsky detektívnek (Makranczi Zalán) is lesz egy-két szava.
A Ruben Brandt, a gyűjtő minden képkockája, de már címe is tele van utalásokkal, a címszereplő neve ugyanis Rubens és Rembrandt összevonásából született. Ezek között az áthallások között van direkt és kevésbé direkt: a rémálmokat inspiráló festményeket konkrétan megnevezik, de azt bizonyára csak a legavatottabbak fogják észrevenni, hogy az egyes figurák, helyszínek animációs stílusa melyik nagyszerű alkotóra utalnak. Ahogyan Kowalsky nyomozó szobájában is láthatunk felcímkézett filmes kellékeket Rambo késétől a Modern idők borotvájáig, úgy van itt tévében futó Keresztapa-betét és a rendezői megoldásokban megmutatkozó hommage is. (Vagy éppen lehet figyelni azt is, hány képen tűnik fel a végül fontos szerepet nyerő 25-ös szám.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy szigorúan csak ezek ismeretében élvezhető a produkció, ez a játékos intertextuálitás csak további adalék az arra fogékonyak számára.
A Ruben Brandt, a gyűjtő azokat is remekül el fogja szórakoztatni, akiket nem érdeklik festészeti kiszólásai, dadaista szimbolikája, ugyanis Milorad Krstić műve egyben meglehetősen profi műfaji darab is. Méghozzá nem is csak egy zsánerben remekel: a látottak egyszerre hordozzák magukban egy film noir, egy heist movie, egy pszichológiai thriller és egy horror elemeit, vonásait, megkoronázva néhány légies akciójelenettel. Amelyek során a film nem szégyell a leggiccsesebb hollywoodi blockbusterekből kölcsönözni, de könnyed hangvételétől még ez sem idegen. Hiszen egy animációs darabba gyakorlatilag bármi belefér.
Azzal, hogy a Rubent Brandt, a gyűjtő kezdettől fogva nyilvánvalóvá teszi saját szürrealitását (ahelyett, hogy azt fokozatosan építené fel), paradox módon teljesen elfogadhatóvá is teszi azt. Ki akadna fenn a józan észnek ellentmondó meneküléseken egy műben, ahol (szó szerint) kétdimenziós, vagy éppen négyszemű figurák körül forog a történet? Ez a világ már önmagában is annyira furcsa, hogy tulajdonképpen semmi sem furcsa benne: a 60-as évek külsőségeit soroló noir-esztétika és a hidegháborús kémszál tökéletesen megfér az okostelefonokkal és egyéb kortárs csúcstechnológiákkal, a Mission: Impossible-szériát idéző rablások a festmény-horrorral és a főszereplő nevetségesen banális gyógymódjaival.
De ebben a produkcióban nemcsak műfajok, korszakok és stílusok mosódnak össze, hanem álom és valóság is, pontosan úgy, ahogyan álmaink is valóságosnak érződnek, amikor álmodjuk őket. Ezt egy élőszereplős alkotásban rettentő nehéz megvalósítani, hiszen ha az álomszerűség hangsúlyozódik ki, kezdettől fogva nyilvánvaló a látottak valószerűtlensége, ha pedig a valóságos hatás a cél, egyszerűen átverik a nézőt, lévén, hogy az álom soha nem teljesen olyan, mint a valóság. Ezt azonban egy animációba (és főleg egy olyan szürreális animációba, mint a Ruben Brandt, a gyűjtő) sokkal könnyebb beleépíteni, így a játék része az is, hogy szinte minden jelenetben fel kell tennünk a kérdést, hogy ez valamelyik szereplő képzeletének a szüleménye, vagy csupán az alkotás bizarr mechanikájának eleme.
Ez természetesen magában foglalja azt is, hogy a Ruben Brandt, a gyűjtő sajátosságai bizonyára jó néhány nézőt irritálni fognak, mindenesetre az ettől függetlenül is kijelenthető, hogy az év legegyedibb, legkülönlegesebb filmélményével van dolgunk. De az igazán nagyszerű benne, hogy Milorad Krstić nemcsak a gyűjtögetésnek mestere, hanem annak is, hogy gyűjteményét hogyan rendezze számunkra is élvezhető és lenyűgöző tárlatokba.
A Ruben Brandt, a gyűjtő a Magyar Filmadatbázison
