Keserű máz

|

Roman Polanski: Igaz történet alapján

A kérdés persze azonnal kibuggyan a moziból kitántorgó, a kényszerű ébrenlét miatt összeszáradt szájú néző szájából: kinek az igaz története ez?

Emmanuelle Seigner, Eva Green

Már ha igaz a történet, persze. Hiszen feltűnően ismerős paneleket fedezünk fel, mivel az azóta kultikussá vált Stephen King-könyv adaptációjának, a Tortúrának emlékezetes képsorai kavarognak előttünk. Vágyunk újranézni azt, még akkor is, ha nem a kedvencünk. Hozzánk van nőve ugyanis. Azt gondoljuk eredetinek. Ezt a silány másolatot meg legszívesebben száműznénk az emlékeinkből.

Igen. Itt is egy válságban szenvedő bestseller-íróról van szó. Persze itt írónőről. Az írónők pedig kemény asszonyok, mint sugározza azt ezerszer is a kánon. Kemény asszonyok, akiknek általában nem a közelükben legyeskedő, vagy érzelmeiket kiszolgáló férfi az etalon, hanem egy másik nő. Gondoljunk nyugodtan Szabó Magda Emerencére. Két erős nő találkozása sok háborúsággal, kölcsönös tisztelettel, sorstársi viszonyulással és igazi mély értelmű barátsággal töltődik fel a múló idő során. Hogy aztán mi lesz? Elválik.

Itt sem történik ez másként. Delphine, a valamikor démonikus szépség mostanra egy olyan írónővé nőtte ki magát, aki művei hatásával emberi életek megjavításához vagy legalábbis megváltoztatásához járul hozzá. Mit akarhat ennél többet egy író, aki közönségének ír? Mellesleg a szerepet nem más, mint a rendező mostani felesége, Emmanuelle Seigner alakítja. Akit sokan vádolnak azzal, hogy pocsék színésznő, de én annyira azért nem haragszom rá. Akárhogy is, a Keserű méz nagy hatással volt rám akkoriban. Persze most már inkább csak vicces részek jutnak eszembe belőle. De akkoriban a filmből áradó erotika megtette a hatását. A majdhogynem negyedszázaddal ezelőtt készült Polanski-filmben ugye ő volt a francia nő, a táncos, az erotikát ugyanúgy sugárzó bombanő, mint a lomposság otthonkába öltöztetett mintaképe. Mellesleg a mostani filmben is tudja hozni mindkettőt. Még akkor is, ha lassan nagymamakorba ért már a színésznő. Elegáns, ha kell. Illetve depresszíven lerobbant, hogy ha ezt kívánja tőle a szerep. Szóval, nem miatta nem működött a sztori.

A lelki alteregót és egyben torz tükörképet is jelentő rajongó lány, aki sejtelmesen csak „Elle”-nek („Ő”-nek) szólíttatja magát – és Eva Green alakítja – lesz az inkább, aki minden igyekezete ellenére sem tudja hozni a történet által rá kiírt feszültséget keltő femme fatale-t. Lebegtetett énjével, olykori dühkitöréseivel nem éri el a Tortúrában brillírozó Kathy Bates szintjét. Filigrán alkatával persze másféle titkos veszély hordozója lehetne. De jelenetei még a zenei megsegítés által sem váltak igazán vészjóslóvá. Hirtelen (mű)balhéi közbeni szemmozdulatai inkább hatnak egy öleb szájkosár nélküli idegrohamának, mint igazi fenyegetésnek.

Tegyük hozzá persze, hogy ez a nők világa, elképzelhető, hogy valami rejtve maradt előlem, bár, őszintén, nem hiszek ebben. Igaz, hogy a férfiak itt igazán mellékes figurák. Mondhatni, statisztálni ugranak be csupán a történetbe. Ahol a két nő oly szoros kapcsolatba kerül, hogy néha még össze is cserélik az identitásukat, nehezen találva vissza később önmagukhoz. Természetesen némi erotikus szikrák is belobbanak egy-egy pillanat erejéig, de ez inkább csak egymás csodálatának tudható be. A talajvesztett írónő először nem veszi észre, hogy zaklatás áldozata. Aztán lassan az ártatlan bárány álcájában hagyja bebújni a farkast az otthonába. Közös életük pedig ugye a nagy mű megszületésének lenne alárendelve. Ám az írónő a betolakodó vadságában és nyerseségében látja az igaz történetet, míg az anonimitásba burkolt szereplő egészen máshol találná meg a helyes arányt. Mint ahogy minden író mániákus, tartja a köznyelv. Ez itt sem lesz máshogy. Külön füzetek rejtik ugyanis az írónő legbelsőbb titkait, írásainak alapjait. Amit, engedelmeskedve a modernizációnak és persze a történetvezetés parancsának is, a későbbiekben egy mobiltelefon memóriája helyettesít majd. A mérgezett étel, a begipszelt törött láb, a lázálmok és a menekülési vágy pedig már ismertek egy másik „igaz történetből”. Csak a Tortúra mégis jobb.

De a rendezőt már izgatta valamelyest a téma. Bár tegyük hozzá, hogy Polanski Szellemírója sem hozta már a régi filmek színvonalát. Így tartok tőle, hogy hírneve lassan kezd tényleg megkopni. Fikciói nem esnek már úgy a latba, mint akár saját kegyetlen és szomorú élettörténete. Elképzelhetőnek tartom, hogy a sztárdömpinget felvonultató új Tarantino-film még akkor is nagyobbat szól majd, ha a kalózverziója hetekkel a premierek előtt kikerül majd a közforgalomba. Hogy miért a párhuzam? A Once upon a time ugyanis a Manson-szekta köré építi történetét. Így kihagyhatatlan szálként fut majd benne Polanskinak és feleségének megrázó esete. Ennek ötven éve. De igazságtartalmához nem sok kétséget kapcsolt az azóta eltelt idő. Polanski mindenesetre már egy komolyan vehető „Ő” (itt hímnemben persze) és csak utalok a szexbotrányra, amiért feni rá a fogát az F.B.I.-ikon. Egy sajátos élettörténet. De a lényeg: én szeretném azt hinni, hogy még ott pezseg benne a régi alkotói erő, és csinál még azért pár igazán jó filmet. Ez sajnos nem volt az.

Az Igaz történet alapján a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: