Rocketman
Nem vitás, az Elton Johnról szóló életrajzi ihletésű film a mának is üzen.
Szóval nem elhanyagolandó, hogy amikor kijöttem Dexter Flecher filmjéről a Művész moziból, a közeli Oktogonnál éppen hogy visszaállt a LMBTQ felvonulás miatt felfüggesztett forgalmi rend. Így a másság elfogadására szervezett 2019-es Budapest Pride és Elton John története mondhatni érintkezett.
A kritika címe, a filmből kölcsönzött idézet, arra utal, hogy a mű elsősorban az extravagáns sztár lélektani változásait és azok kivetüléseit mutatja be, górcső alá véve a gyerekkorban, de főleg a hatvanas, hetvenes években történteket. Így a mottó lehetne akár ez is: „Fogadd el magadat, és mások is elfogadnak majd”. Közben hetvenkét évet kell áttekintenünk, míg megtudhatjuk, hogy a Reginald Kenneth Dwightként született munkásosztálybeli kissrácból hogyan is lett Sir Elton Hercules John énekes, zeneszerző, zongorista, az egyik legikonikusabb vállaltan meleg sztár és egyben az egyik legnagyobb popikon.
Mostanság még futnak hasonló filmek. Ilyen a Freddie Mercury életét feldolgozó Oscar-díjas Bohemian Rhapsody (Bohém rapszódia), vagy hasonló problémákat érint a 2018-as, szintén Oscar-díjas Green Book (Zöld könyv) is. Létező zenészek, létező (nem csak) nemi identitásbeli problémák, sok zene. Bár igaz, a Rocketmanben erősebb a musical jelleg. De ennek van előzménye és divatja is. Előzmény a The Who-t rivaldafénybe állító 1975-ös Tommy című zenés film, amit Ken Russell rendezett, és amelyben a The Who tagjain kívül feltűnik Tina Turner, Eric Clapton és emlékezetesen maga Elton John is. Illetve aktuális is egy ilyen műfaji környezet, hiszen példának okáért a La La Land (Kaliforniai álom) végtelenül népszerű volt, és többek között számos Golden Globe-ot és Oscart hozott a készítőinek 2017-ben. De a Mamma Mia! sikerét is ide idézhetném, ami egyfajta ABBA-musical.
Az Elton John-musical, nevezzük így a Rocketmant, nem egy tátika-film. Nem Elton John énekel benne, hanem a színész Taron Egerton, illetve a mellékszereplők is dalra fakadnak számos esetben. Egerton jól intonálja az Elton John-számokat, de mivel tudja, hogy az énekes igazából azzal dobbantott nagyot, hogy utánozhatatlan, nem görcsöl rá a feladatra, hanem beleviszi saját magát is az éneklésbe. Emiatt a karakter nem sérül, a néző tudja, hogy egy életrajzi ihletésű filmet kap, ami egyben egy musical. De amennyire ez elveszi az alkotás hamisság voltát és előnyére válik a filmnek, annyira nem is tudja pótolni a hiányérzetet, hogy nem az igazi Elton John énekel. Mert be kell látnunk, hiába a körítés, hiába utánozzák le a filmesek a koncertfelvételekről, fotókról, klipekből ismert helyzeteket, mégsem az igazit kapjuk. De nem is annyira mást, hogy ez ne okozzon nekünk gondot.
A film a gyerekkortól kezdi az életutat. És mivel egy pszichológiai foglalkozáson kitárulkozó szupersztárral nyit az alkotás, természetesen egyfajta Elton John-kórképet is kapunk. Így leginkább az atyai figyelemre spendírozó, de azt soha meg nem kapó, zseniális zenei tehetséggel bíró fiú lelki gyötrelmeiből virágzik majd ki a történet. Eltont ugyanis a dzsesszrajongó apának való megfelelés teljes kudarca hajtja az exhibicionista sztárság felé. No meg persze a korszellem. Hiszen mikorra Elton igazából színpadi önmagára talál, már túl vagyunk Elvisen, a The Beatlesen és sok hasonló lentről jövő kezdeményezésen. Itt már nem a kisember sztárrá válása az igazi nehézség. Elvégre ekkora már a művész mögött áll egy minden hájjal megkent menedzsment.
A vívódás igazi oka, hogy a bigott britek mit is kezdenek a homoszexualitással. Illetve a többségi társadalom mit kezd azzal a ténnyel, hogy a háború után született generációnak gyökeresen megváltozott elődeihez képest az értékrendje. Megváltozott az ízlés. És ne feledjük, ekkora már a birodalmi múlt a történelemkönyveké, az új brit invázió a zenei kultúrán keresztül gyarmatosít. A háború utáni igazi bevételt a beatlemania (és ami utána következik) hozza be, és nem annyira a külpolitika és a fegyverkezés.
Eltont tehát a film szerint igazából a katonatiszt apa szeretetének és megbecsülésének elnyerése motiválja, illetve a más férfiaknak és leginkább magának való megfelelés vágya. Fontos szerepet kap itt a szerzőtárs, Bernie Taupin, akit Jamie Bell alakít. Itt az alkotási folyamat szempontjából fontos szálat gombolyíthatunk ki, hiszen a szövegeket külön írja meg Taupin, és ezek ihletik majd meg Eltont, a zenész zsenit. Tehát nem egy egymásnak fütyörésző Lennon-McCartneyt kapunk, vagy egy gitározgató Cseh Tamást és lázasan a dallamra körmölő Bereményit. Itt Elton a zeneszerző-előadóművész, és Taupin a háttérben meghúzódó költő és múzsa, kettősük a filmben egyfajta testvérpárként aposztrofálódik
Persze kőszívű producereket is láthatunk ez alatt a 121 perc alatt. Plusz némi elkendőzött meztelenkedést is, ami, mint tudjuk, az orosz kultúrpolitika szerint már verte a lécet. Így hiába is tartja Elton Johnt nagy művésznek a feltűnően maszkulin attitűddel bíró orosz elnök, Putyin, az orosz verzióból már kivágták ezeket a jeleneteket. Tőlük nyugatabbra úgy tartják a döntnökök, ennyi még belefér.
Persze fontosak a nők is ebben az Elton-történetben. Így a főhős anyját játszó Sheila Farebrothernek a brit újhullám női karaktereire emlékeztető, bár persze musicalesített alakítása mérvadó. Mint ahogy a nagymamát alakító Gemma Jones játéka is az erős brit nőtípus ábrázolási hagyományát folytatja. Persze már csak a műfaj miatt sem kell almodóvári mélységet feltételezni. De határozottan jót tesznek a történetnek, erősítik a fő karakter személyiségjegyeit, jobban megértjük általuk a kisfiúból felnőtté váló önpusztító zsenit. Arról nem is beszélve, hogy a filmben van olyan jelenet, ahol a szintén zenekedvelő anyák a tévében nem mást néznek, mint Liberacét, korosztályuk akkori (meleg) zongorista bálványát. Lábjegyzet: a Liberace életét Michael Douglas-szel feldolgozó Behind the Candelabra (Túl a csillogáson) legnagyobb megrökönyödésemre ugyan, de Golden Globe-ot nyert 2014-ben.
Mert ha már hetvenes évek és zene, akkor az önpusztító életmód bemutatása szinte alapkövetelmény. De ezt sem lehet különösebben komolyan venni. Ez nem egy Oliver Stone-féle film Jim Morrisonról és a The Doorsról. De még csak nem is egy Almoust Famous (Majnem híres), amiben, megjegyzem, szintén felhangzik például a Tiny Dancer, bár ott eredetiben, Elton Johntól. Ez egy queer-musical egy extravagáns zenészről és az ő élettörténetéről.
A film végén persze az eredeti Eltont is láthatjuk fotókon, amik mellé oda vannak passzintva a filmből a megfelelő jelenetek fotói. És rövid szövegek tájékoztatják a nézőt mindarról, amit tudni illik az Oscar- és Grammy-díjas Elton Johnról, de amire nem tértek ki az életmű bemutatása során. Említést kapnak Elton férje, David Furnish, a közösen nevelt gyermekek, Eltonnak az AIDS elleni küzdelemben vállalt szerepe.
A világsztár mondhatni úttörőjeként is felfogható a tüntető budapesti menetnek. Érthető tehát, hogy miért is kötöttem össze írásom elején a némileg múltba révedő film megtekintését és a mozin kívüli éppen aktuális eseményt.
A Rocketman a Magyar Filmadatbázison
