Robin Hood
Ha a legújabb Robin Hoodot a mai közönség igényeire szabták, az nagyon lesújtó képet fest a mai közönségről.
„Untathatnám önöket a történelmi háttérrel, de úgysem figyelnének” – ez a mondat a film legelső másodpercei során hangzik el a névtelen (és teljesen felesleges) narrátor szájából. Pedig mindössze nyolc éve volt csak, hogy a legutóbbi feldolgozásban Ridley Scott éppen a történelmi hűséggel akarta lenyűgözni nézőit, mint az azt megelőző évtizedben mindenki, de a 2010-es Robin Hood bukása már jelezte, hogy új idők járnak, és már másra van igény.
És hogy pontosan mire is? Ha az új Robin Hood alapján akarjuk megválaszolni a kérdést, akkor hiperaktív akciófilmekre, amelyekre ráégetjük ugyan a „Robin Hood”, az „Artúr király” vagy a „Sherlock Holmes” pecsétet, de pont az a lényegük, hogy éppúgy állhatna rajtuk „Vasember” és „Sólyomszem” felirat is. Ugyanis a legújabb feldolgozás a karakter vonásaiból csak annyit tart meg, hogy egy másodperc alatt kettőt tud lőni íjjal, hiszen erre pont fel lehet építeni néhány látványos lassítást és vizuális effektekkel feldúsított üldözést.
A Robin Hoodon azonban nem szabad számonkérni a történelmi hűséget, egyrészt azért, mert (Artúr királyhoz és Sherlock Holmeshoz hasonlóan) egy kitalált karakterről van szó, így magának a fogalomnak sincs sok értelme, másrészt azért, mert a tudatosan felvállalt történelmietlenség a produkció egyetlen eleme, amelyben egy tudatos, tökéletesen világos elképzelés felvillan. A Robin Hood ugyanis nemcsak a képregényfilmek majmolásában modern film, hanem szó szerint egy anakronisztikus, jelenkori darab, amelyben csak a kosztümök ódonok. (De még igazán azok sem, elnézve az egy jelenetre jutó bőrkabátok számát.)
A keresztes hadjárat úgy fest, mint egy Navy SEAL-akció, csak gépfegyver helyett íj van keresztes elit alakulatunk kezében, akik géppuskafészkek helyett nyílgéppuska-fészkekkel néznek szembe, tüzérség helyett pedig a kőhajítókat hívják segítségül. De akad itt lovaskocsival driftelős üldözés, ami a fogatokat autókra behelyettesítve elférne bármelyik Halálos iramban-filmben, a legújabb crossfit-elemeket felvonultató tréningmontázs, valamint rengeteg aktuálpolitika. A Ben Mendelsohn alakította nottinghami seriff (ebben a fordításban „bíró”) korunk populista fél-diktátorainak szájbarágós jelképe, aki muszlimfóbiával hergeli a népet, miközben kifosztja őket, valamiért azonban mégis politikai tényezőként tartja számon a nincsteleneket kvázi civil szervezetként segítő Mariont (Eve Hewson) és Willt (Jamie Dornan). Szinte kihagyott ziccer, hogy ennyi jelenkori áthallás között egy Robin Hood-történet pont a vagyoni egyenlőtlenségek mai állapotát csak szőrmentén említi – bár akad egy „rohamrendőr”-tüntető összecsapás, ami akár lehetne az éppen zajló párizsi zavargások pillanatképe is.
A Robin Hooddal nem is a rengeteg anakronizmusa a baj, hanem hogy ebben a formában nincs értelme ezeknek. A Robin Hood-mítoszban éppen az a jó, hogy működhetne, ha gépfegyvert adunk a főhős kezébe, ha keresztes hadjáratok helyett az ISIS ellen küldjük, és ha szimbolizmus nélkül, konkrétan reflektálhat korunk problémáira, például vagyoni egyenlőtlenségeire. Ez a film azonban ezt a modernséget visszaküldené a középkorba, miközben a középkorból semmit nem akar felhasználni a díszleteken túl.
Így viszont a nézőnek nincs semmi fogódzója a Robin Hood világának megértésében: például Robin hiába nemes, keresztesként a közkatonák között harcol, és amikor megtagadja felettesei parancsát (bár igazán az sem egyértelmű, hogy ki a felettese az egységben), önkényesen megbüntetik, de ezen kívül semmi következményt nem szenved. (Harcoló alakulat egyértelmű vezető nélkül, büntetés valódi jogi eljárás nélkül – honnan is ismerős ez? Csak nem a szuperhősfilmekből?) Ugyanígy nehéz megérteni Nottingham társadalmi viszonyait, ahol a jobbágyok középkori módon annyira kisemmizettek, hogy a katonák gyakorlatilag útszéli martalócként fosztogatják őket, ugyanakkor mégis mindenki úgy kezeli őket, mint egy modern demokrácia szavazótáborát.
A Robin Hoodnak azonban nemcsak az alapvetéseiben nincs egyértelmű szabályrendszere, hanem karaktereiben, ötleteiben sincs összefüggés és logika. A történet elvileg arról szólna, hogy Robin egyfajta feudális Batmanként (hopp, megint egy szuperhős-áthallás) nappal lordként próbálja bedolgozni magát a nottinghami bíró belső köreibe, éjszaka meg tolvajként fosztogat, előbbit elvileg azért, hogy hozzájusson az utóbbihoz szükséges információkhoz. Azonban hol tökéletesen megy neki a rablás enélkül is, hol pedig egyszer éppen azért sül fel majdnem, mert nem jut el hozzá az egyetlen lényeges információ. Azon sem érdemes elgondolkodni, hogy mi volt az értelme a keresztes hadjárat keretében bemutatott küldetésnek, ahol 10 íjászt beküldtek egy lerombolt városba, hogy aztán végül kőhajítókkal még jobban lerombolják azt. De a címszereplő a finálé nagy akciója során öt perc alatt legalább háromszor gondolja meg magát, hogy mit akar elérni (lebuktatni a bíró tervét, megrabolni a bírót, megölni a bírót, véget vetni a vérontásnak), ugyanakkor fogságba esett legjobb barátját egyszer sem jut eszébe kiszabadítani, a nincstelenek közül pedig a vérdíj ellenére sem csábul el senki, hogy beárulja hősünket, miután felfedte magát nekik.
Igen, amiket már itt követelek, mind ordas klisék, de ebből is látszik, hogy a Robin Hood alkotói filmet is annyira messziről láttak csak, hogy még egy épkézláb sablont sem tudtak kierőlködni magukból. A filmnek nem, hogy nincsenek összetartó motívumai (hacsak a szájbarágós jelenkori kiszólásait nem tekintjük annak), de mint a fenti ábra is mutatja, egyes jelenetei is abszolút ellentmondanak egymásnak, sőt sok esetben a szövegek is teljesen véletlenszerűnek tűnnek. A nottinghami bíró mondataiból nem rajzolódik ki koherens világkép, ideológia – mintha egy gépi algoritmus gyúrta volna össze a világ összes gonosztevőjéből.
Ben Mendelsohn így gyakorlatilag két órán keresztül azért küzd, hogy alakítása ne forduljon át bődületes ripacskodásba, Taron Egerton viszont már sok helyütt nem tudja megállni, hogy ne legyen komikusan teátrális – lévén, hogy látványos mimikája és kisfiús sármja az egyetlen esélye arra, hogy színt vigyen sótlan karakterébe.
Még az akciókban lehet látni valamennyi elképzelést, habár a sorozatok világából érkező és első egész estés játékfilmjét rendező Otto Bathurst érthető módon kevés ahhoz, hogy igazán látványos összecsapásokat komponáljon. Ahol pedig esetleg mégis sikerülne, ott az otromba CGI rontja el az élményt. De legalább Joseph Trapanese zenéje pont úgy adja az ütemet, ahogy azt egy modern blockbuser-aláfestésnek kell – csak aztán ne lepődjünk meg, ha már másnap sem emlékezünk semmire belőle.
A Robin Hoodot viszont nehéz lesz elfelejteni – igaz, csak azért, mert valószínűleg nem jön egyhamar még egy ennyire agyzsibbasztóan idióta, inkoherens, értelmetlen képződmény, amin éppen csak annyit dolgoztak, hogy messziről filmnek tűnjön. Legalábbis reméljük, hiszen igazi modern filmről lévén szó, az utolsó jelenet itt is elkezdett megágyazni Robin Hood Filmes Univerzumnak…
A Robin Hood a Magyar Filmadatbázison
