Rocky és alakváltozatai
A Creed – Apollo fia főszereplőjéhez hasonlóan ki tudott lépni „apja” árnyékából – de a Creed II ki tud-e lépni az első rész árnyékából?
Ez már csak azért is kulcskérdés, mert alapvetően semmi sem követelte meg a történet folytatását, úgy pedig végképp nem, hogy Ryan Coogler rendező is kiszállt, hogy a Marvel kötelékében építgesse tovább karrierjét. Persze a Rockyról ugyanúgy elmondható, hogy teljes indokolatlan volt folytatást készíteni hozzá, aztán tessék, már a franchise nyolcadik felvonása debütál a mozikban, méghozzá a negyedik rész fő konfliktusának felelevenítésével. Ez jól ábrázolja a Creed II áthallásos dilemmáját: akármennyire is szeretne a saját jogán érvényesülni, az örökségét nem hagyhatja figyelmen kívül. Pont úgy, mint címszereplője.
Az alapötlet már-már Zs-kategóriásan pofonegyszerű: egy pénzéhes meccsszervező előhúzza Kijev mélyéről Ivan Dragót (Dolph Lundgren) és pofozógéppé cseperedett fiát, Viktort (Florian Munteanu), mert hát mi lenne annál nagyobb mérkőzés, hogy az apák halálos mérkőzése után a fiúk is összecsapnak? Főleg most, hogy már Donnie-ból (Michael B. Jordan) is világbajnok lett. A dolog persze nem alakul ilyen egyszerűen, Rocky (Sylvester Stallone) bűntudata és Donnie magánélete is közbeszól – de azért ne aggódjunk, nem fog elmaradni a gigantikus küzdelem.
Természetesen az első részre is igaz volt, hogy bár saját identitásával ruházta fel a Rocky által naggyá tett sportfilmes dramaturgiát, bőven merített is abból, és a folytatás esetében még látványosabb ez a meghasonlottság, tekintve, hogy egy konkrét történetszálat (és ráadásul nem is a legsikerültebbet) vesz fel újra. Ez egyszerre bátor és öngyilkos döntés is, hiszen a jelenkori folytatások/rebootok (például Mad Max: A harag útja, Halloween, Terminátor 6., Jurassic World) szemléletére inkább a dekanonizálás jellemző, és mint a Creed II példája is mutatja, nem véletlenül.
A Drago-szál meglepő módon alapvetően még nem is ugrana ki a film szövetéből: Munteanu még ha bokszolóként meglehetősen szűk színészi eszköztárral dolgozik is, félelmetesen erős jelenléttel bír a vásznon, és ezért sem tűnik gagyinak, ahogyan a történetbe illeszkedik. De Viktor Dragónak vagy egyenrangú félként sokkal több teret kellett volna biztosítani, vagy éppen minél jobban meghagyni a misztikumot személye körül.
A forgatókönyv hevenyészett kísérletei, hogy valamiféle karakterdrámát kapjon ő is, rendre visszafelé sülnek el, és kifejezetten nevetségesek is ebben a formában. Kijev megjelenítésében például csak annyi volt a szempont, hogy legyen minél szürkébb, lerobbantabb és nyomasztóbb, és magyarként nézve még az Euro-túra hírhedt Kelet-Európa-ábrázolása is kevésbé sértő. De arra már nem volt energia a díszlettervező részéről, hogy Ukrajnát/Oroszországot ne egy ránézésre Detroit-külsőn található utca játssza, amelynek egy Lada-roncs adná meg a posztszovjet jelleget. (És ezek csak a hangulatfestő vágóképek – a kínos édesanya-háttértörténetről még szót sem ejtettünk.)
Ez is mutatja, hogy a Creed II-nek sokszor csak reflexei vannak: a nagyobb kihívásokkal szembesülve egyből a kézenfekvő, begyakorolt megoldásokhoz nyúl. De ezek egy ambiciózus bokszoló reflexei, akinek lehet, hogy nincs sok a tarsolyában, de minden ütését teljes erővel akarja bevinni. Ezzel pedig ugyanolyan könnyen lehet szimpatizálni, mint szánakozni rajta: egy hajszálon fog múlni, hogy megmosolyogtató vagy ütős húzásként fogjuk értékelni Rocky szokásos, parasztos életbölcsességeit, vagy hogy ezredszerre is rendkívül unortodox módszerrel kell tréningezni a nagy meccsre.
De lehet, hogy ezúttal nincs ott az újdonságérzet, nincs tetszetős vágatlan bokszmeccs, viszont a Creed II drámája ismét annyira kiváló, hogy teljes átéléssel fogunk szorítani Donnie-ért a ringen belül és kívül is. A küzdelmek most sem csak a látványos bunyóról szólnak, minden egyes ütésnek dramaturgiai szerepe van, és a forgatókönyv most sem lazsálja el, hogy a receptszerű narratívát élettel töltse meg. Hiába érződhet erőltetetten megkonstruáltnak a film alapötlete, Donnie és a Tessa Thompson alakításában továbbra is hihetetlenül karizmatikus Bianca révén van szíve a Creed II-nek is. Főleg Jordan fizikailag-lelkileg is lenyűgöző beleélést mutató játéka teszi ezt a Creedet is többé, mint a Rocky-féle sportfilmes dramaturgia újrahasznosítása.
A Creed II tehát ugyan kevesebb (legalább a meglepetés erejével), mint elődje, de ez érthető is, hiszen annak a műnek új életet kellett lehelnie a sportfilmek megfáradt műfajába – ennek csupán életben kellett tartania a 2015-ben meggyújtott lángot. Ezt a feladatot pedig sikerrel teljesíti: lehet, hogy egy-egy kínosabb részletet már nehezen fog bevenni egyes nézők gyomra, de alapvetően amit szerettünk a Creed – Apollo fiában, azt jórészt ebben a filmben is megtalálni. Azon pedig egyelőre még inkább ne gondolkodjunk, hogy hány részt lehet még ebből az ötletből kisajtolni.
A Creed II a Magyar Filmadatbázison
