Pusztító
A Pusztító egy kiváló ötlet elbaltázott megvalósítása, amely nyögvenyelős két órája folyamán csak egy szenzációs Nicole Kidmant tud felmutatni.
Nicole Kidman
Erin Bell nyomozó (Nicole Kidman) élete romokban: alkoholmámorban, a kocsijában vagy íróasztala mellett tölti éjszakáit, nem tudja kontrollálni az exével élő tinédzser lányát (Tatiana Maslany), ráadásul újra életjelt ad magáról Silas (Toby Kebbell), akinek drogbandájába Erin még kezdő nyomozóként épült be a szintén zöldfülű Chrisszel (Sebastian Stan). A küldetés alatt történtek végül a nő egész életére kihatással voltak, így Erin 17 év múltán elhatározza, hogy megkeresi Silast, és egyszer s mindenkorra leszámol vele.
A Pusztító ezt egy egyszerű pontösszekötögetős krimin keresztül viszi végig: Erin meglátogat valakit, tőle megtudja, hogy kit kéne következőnek felkeresnie, hogy Silashoz eljusson, de hogy ne fáradjon ki hamar ez a koncepció, a másik fél még rendre tesz egy-két utalást is, amiből a főhősnő múltját is elkezdhetjük összerakosgatni.
Mert a Pusztító inkább karakterdráma, mint krimi-thriller: bár akad egy-két egészen hatásos összecsapása, alapvetően nem a bűnnel folytatott brutális leszámolásról, a fordulatos nyomozásról szól, hanem a főszereplő elméjében próbál turkálni. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. A film tulajdonképpen megragad félúton két koncepció között: a David Ayer munkáit imitáló tökös, de nyomasztóan tragikus zsarufilm és a múlt feldolgozását boncolgató dráma nem egymást segítve, hanem egymás ellen dolgozik a produkcióban. A nyomozás elszívja a levegőt Erin Bell hátterének valódi feltárása elől, ugyanakkor a lassú, meditatív, karakter-fókuszú dramaturgia nem elég alapos ahhoz, hogy egy True Detective-típusú élményben legyen részünk. Pedig a rendező Karyn Kusama ha nem is másolja a tévés világsikert, hasonló módon igyekszik átformálni a klasszikus bűnügyi filmek felépítését: a szálak felgöngyölítése helyett itt is az kapja a hangsúlyt, hogy mindez hogyan szivárog át főszereplője lelki folyamataiba.
Az alkotás egyértelműen azon csúszik szét, hogy a jelen nagymértékben és meglehetősen jogtalanul háttérbe szorítja a múltat. A 17 évvel korábban történtekkel kapcsolatos kezdeti, baljóslatú sejtetésekhez képest kifejezetten csalódást keltő a nyúlfarknyi és erősen vázlatos múltbéli idősík, ugyanakkor semmi nem indokolja, hogy a jelenben folytatott nyomozás kapjon több teret. Így a Pusztító tulajdonképpen úgy akar elmesélni egy történetet, hogy az alapozásra fordítja a legkevesebb energiát: a drogbanda pillanatokra felvillanó karakterei nem kelnek életre, és a film Erin egykori ballépésének fő motivációit is letudottnak látja egy-két mondattal. Pedig szó nincs arról, hogy a műbe csak ennyi férne, hiszen a jelenben bőven akad idő az üveges tekintetű Nicole Kidmant pásztázni hosszú, kitartott snittekben.
Így az atmoszféra is inkább nyögvenyelős, mint merengő, hiszen nincs min rágódnia a nézőnek, aki jóformán csak annyit lát, hogy az alkoholista, szétcsúszott zsaru kliséje még sablonosabban küzd azért, hogy rendbe tegye elrontott életét. (Bár tegyük hozzá, hogy Erin Bell már a nőisége okán is egészen egyedi megközelítése a kiégett nyomozó tipikus karakterének.) Pedig a Pusztítóban ennél tényleg több van, csak ez sosem jön a felszínre: Silas és Erin, valamint Erin és Chris viszonya, a beépített nyomozók által hozott áldozatok a vásznon kívül felejtett motívumai mind elsőrangú dráma-alapanyagot jelenthetnének.
Persze ott van Erin Bell egész múltja Nicole Kidman arcára írva, aki hihetetlen beleéléssel hozza Erin minden megtörtségét, messze nem csak arról van szó tehát, hogy csúnyára sminkelt külseje miatt kéne rá figyelnünk. Egyértelműen az ő jelenlétére épülnek a Pusztító legerősebb pillanatai, azonban még legszélsőségesebb érzelmi kitöréseit is könnyű szenvtelenül szemlélni, hiszen a film a kétórás játékidő alatt alig tesz kísérletet arra, hogy közel hozza számunkra a karaktert.
A Pusztító ettől függetlenül nem nézhetetlen, nem is katasztrófa, a kiváló alakítások, valamint rendezője markáns és kompromisszummentes stílusa sok holtponton átlendítik a produkciót. És igazán végzetes hibát sem vét, csak tipikusan azon alkotások táborát gyarapítja, amelyeknek a kihagyott lehetőségeit sokkal könnyebb meglátni, mint az értékeiket.
A Pusztító a Magyar Filmadatbázison
