Post Mortem
A várva-várt Post Mortem végeredménye: agyonhasznált műfaji jegyek tartalom nélkül, test élet nélkül, keret kép nélkül.
„Mély megrendüléssel és őszinte részvéttel” fogadtam a hírt, miszerint hazánk az utóbbi évek kiváló alkotásai után a Post Mortem című filmet nevezi a következő Oscarra.
A magyar horror magját egy, emlékezetem szerint pár éve az internet népét is lázban tartó történelmi bulvártény alkotja, ez az úgynevezett halottfotózás, mely főként a viktoriánus kori Angliában bevett fényképezési típus volt. A ma emberének egyszerre morbid és abszurd gondolat elhunyt szeretteivel közös képen szerepelni, az akkori, 19. századi társadalom számára viszont a ritkaságszámba menő családi fotók fontosabbak voltak a szinte mindennapi halálnál. Mikor először szembejött velem a vitathatatlanul sokkoló és rejtélyes e-hír, első gondolatom ez volt: milyen jó kis horroralapanyag, mégis meglepődtem, mikor legközelebb egy magyar mozielőzetesben találkoztam a témával.
Horrorfilmek terén gyerekcipőben járunk. A riogatás mesterművei továbbra is amerikai közreműködéssel születnek; az USA-ban bevált klisékhez nyúlt Bergendy Péter filmrendező is a Post Mortem kapcsán. A klisékkel önmagukban nem lenne baj, az átvétel azonban nem teljesen átgondolt, az alkotásban ugyanis válogatás nélkül halmozódnak fel a horrorelemek. Mindhiába, a magyar film a jump scare műfajában alulmarad, mivel egész egyszerűen nem félelmetes. A kísértetek megjelenítésének majdnem összes lehetőségét kijátssza: árnyak a falon, hangok a padláson, hideg levegő, paranormális jelenségek, egy ponton még (egy műfajilag kifogásolható) zombit is bevet, de az elsietett, erőltetett megoldások nem teremtik meg az állandó rettegéshez szükséges közeget.
A közeg amúgy is kérdéses pontja, de alapvetően erőssége Bergendy Péter és Hellebrandt Gábor (story), valamint Zánkay Piros (forgatókönyv) munkájának; hiszen a korban, a XX. század elején, az I. világháború után, egészen pontosan a spanyolnátha idején járunk; ám nem a virágkorába lépő Budapesten, hanem valahol vidéken indul kísértetjárás. Mindezek dacára a Post Mortem megbocsáthatatlanul kikerüli a magyar néphiedelmet, amivel voltaképpen öngólt lő az ötödik percben, és megfosztja magát az autentikussá válás fikarcnyi esélyétől is.
A főhősök kiválasztása szintúgy problémás: a háborúban megsérült, halálból visszatérő Tomás (Klem Viktor) német származásának ténye talán a halottfotózás technikája miatt volt indokolt, ugyanis Magyarországon nagy valószínűséggel nem ismerték a műfajt, ennek ellenére Anna (Hais Fruzsina) a falusi árvalány, rögvest meginvitálja magukhoz a kétes tevékenységű külföldit, rábízva a fagyott föld miatt temetetlen halottak megörökítését. Mivel az idegen jöttét a közösség minden további nélkül elfogadja, a filmből kimarad az az alapvető konfliktus, amely vidéki zárt közösségek ismeretlennel való találkozását szemlélteti.
Klem Viktor és Hais Fruzsina és Hámori Gabriella
Ennek ténye arra kárhoztatja a nézőt, hogy szinte végig Tomás és Anna vergődését bámulja a sokat ígérő színészi összetételű falunép helyett; nem kisebb nevek alkotják a plebszt mások mellett, mint Hámori Gabriella, Schell Judit, Tóth Ildikó, Anger Zsolt és Nagy Mari – nem mellesleg utóbbi alig pár mondatos jelenete a film egyik legértékesebb pillanata.
Tomás németsége megoldatlan és fölösleges adalék, a 115 perc alatt egyszer használja állítólagos anyanyelvét, plusz elmotyog magyar akcentussal egy dánkesőnt, emellett csak civil hajviselete és példátlan sármja különbözteti meg a többi szereplőtől. Jelmez és hajviselet terén további fenntartásaim vannak: a Gyufaárus Kislánynak öltöztetett Anna kibontott lobonccal, fedetlen fővel mászkál a jéghideg télben, ami fenemód tájidegen (még akkor is, ha nincs megnevezve a konkrét táj).
A Post Mortem parasztházai még a néprajzi ismeretekkel nem rendelkezőknek is túlzottan sterilek, olyan tiszták – mondhatnám rosszindulattal – mintha egy forgatáshoz készültek volna díszletnek. Az erőltetett tiszta környezet önmagában nem lenne hátrány, ha nem jelennének meg a filmvásznon az életszagúan viseltes helybéliek, a jóízű, meghitt szalonnázások etc. A korkeverés és tájidegenség kérdését azért is merem feszegetni, mert az egyik első jelenetben Reviczky Gábor egy tökéletesen az évnek megfelelő Vasárnapi Újságot dob az asztalra, tehát a készítők egy bizonyos pontig törekedtek a történelmileg hiteles filmélmény létrehozására.
Reviczky Gábor
Képi világát nézve a Post Mortem igényes munka, a kezdetleges és silány különleges effekteket leszámítva. Vizuálisan nem túlromantizált képsorok a fagyott szépségű vidékről, sejtelmes sötétségről, pózokba állított, groteszk hullákról; de félelmet ez sem kelt bennünk, a lebegő alakok gyorsított mozgása egyenesen röhejes és a ’80-as évek videóklipjeire emlékeztet (operatőr: Nagy András). Pacsay Attila filmzenéje egy ponton mintha kifejezetten népi hangszerekkel varázsolna horrormuzsikát, de ez hamar véget ér, az akusztikus anyag többi része kiszámítható.
A Post Mortem megannyi elvarratlan szállal, homályos, kifejtetlen mondattal terheli elménket úgy, hogy végül ki sem derül, konkrétan minek okán háborognak a holt lelkek, pedig, ha csupán magát a kort nézzük a háborúval, járvánnyal együtt, az embertelen és méltatlan halálesetek gyalázatos ténye elegendő magyarázattal szolgálna a kísértetjárásra.
A millió ziccert kihagyó mozi értékes, de sajnos parlagon heverő összetevője a két főhőst összekötő kapocs: a halálból való visszatérés, vagyis a halállal való dacolás, (Tomás a légnyomás okozta sérülést éli túl, Anna nyakára születésekor rátekeredik a köldökzsinór.) A háború utáni, többszörösen traumatizált magyar társadalomban két ember szürreális találkozása, egymásra utaltsága önmagában drámai helyzet, ennek szépségét üresíti ki a forgatókönyv megannyi sablonmondata. A filozófiai sík helyett a film alkotói megfosztották a misztikus rémtörténetet az emberi természet szülte helyzetektől, és mesterséges „mozidialógusokkal” töltötték föl. A várva-várt Post Mortem végeredménye: agyonhasznált műfaji jegyek tartalom nélkül, test élet nélkül, keret kép nélkül.
