Pókember: Irány a Pókverzum
Egy teljesen váratlan fordulattal a szuperhősök által fulladásig telített év végén előkerül egy film, ami bebizonyítja: Hollywoodból még nem veszett ki teljesen a fantázia.
Az, hogy a mai multiplexek moziközönsége túl van adagolva szuperhősökkel és képregényfilmekkel, az nem is kérdés. Hollywood havonta pumpál ki magából egy új vicces, szomorú, félelmetes, de mindenképpen látványos szuperhősfilmet és még a műfaj rajongói is kezdik érezni, hogy az aranykor után lassan elérkezett az elkerülhetetlen hanyatlás ideje. Korunk legjövedelmezőbb filmes műfajára ugyanaz a sors vár, mint a westernfilmekre a ’60-as, ’70-es években. Túltelített lett velük a piac és a nézők elkezdték megszokni őket. Ilyen esetekben a hollywoodi stúdióknak két lehetőségük van. Addig folytatják a gyártást, amíg végleg rá nem unnak a fogyasztóik, majd átnyergelnek egy új lóra, vagy elkezdenek lehetőségek után kutatni, hogy frissességet fecskendezzenek a megfáradt irányzatba.
Pókember karaktere egykoron éppen ezt a vérfrissítést képviselte a képregények számára. 1962-ben a képregény szerzői párosa, Stan Lee és Steve Ditko által megalkotott karakter születésekor egy szuperhős teljesen mást képviselt még, mint napjainkban. Jellemzően nagyerejű, tökéletes kinézetű, a halandó emberek fölé magasodó idealisztikus teremtmények voltak, megingathatatlan morális iránytűvel. Ezt a tradíciót törte meg a nemrégiben elhunyt Stan Lee Spider-Man figurája. Egy nem túl népszerű, eminens középiskolás srác, aki különleges képességek birtokába jut, de személyisége nem változik meg tőlük. Egy középiskolás fiú marad, egy középiskolás fiú hibáival és nehézségeivel, olvasóinak tökéletes azonosulási lehetőséget kínálva. A karakter pedig, mint tudjuk, hatalmas nemzetközi karriert futott be, megreformálva az 1960-as években haldokló műfajt és megalapozva a képregények második aranykorát.
A nagyvásznon Pókembert eddig kizárólag játékfilmként láthattuk, először 2002-ben, majd az azóta eltelt 16 év során összesen 6 élőszereplős filmben, több rendező és színészváltás, újraindított történetek és változó fogadtatás mellett. A december 13-án bemutatott Pókember: Irány a Pókverzum az első egész estés animációs feldolgozása a már untig ismert történetnek. A kérdés csak, hogy számít-e bármit is egy kifulladásig hajszolt műfaj számára bármilyen változtatás.
A film egyértelműen egy új célközönség számára készült, új stílusban, felfrissített (és felgyorsított) történetmeséléssel. Ez a vérfrissítés pedig kimondottan jót tesz az anyagnak. Formabontása nem csak Pókember-filmként hoz változásokat. A szuperhősfilmek műfajiságát is új megvilágításba helyezi, eddig nem ismert kapukat nyitva meg a műfaj erősen túlzsúfolt csarnokában. A film írója, Phil Lord olyan filmekért felelt korábban, mint a „Derült égből fasírt”, a „21 Jump Street”, vagy a 2014-ben megjelent animációs „Lego kaland”. Lord vizuális gegekre és kreatív humorra épülő jellegzetes elbeszélésmódja ebben a filmben is fontos szerepet kap. A film önreflexív humora visszatérő elem, a ’60-as évek rajzfilmjei és a korábbi Pókember-filmek kifigurázásával, vagy a képregények stíluselemeinek ötletes megjelenítése gondolatbuborékok és írásban felugró hangeffektek formájában. A film szerethető humorát azonban nem kikacsintásai alkotják, hanem szereplőinek kidolgozottsága. A digitális kémia rendkívül jól működik a főszereplő Miles és a megannyi kiegészítő karakter közt, így a gyerekek számára is könnyen érthető, egyszerű, de jól működő poénok fontos szerepet kapnak. Amellett, hogy remekül szórakoztatnak, hozzájárulnak a karakterek jellemfejlődéséhez és folyamatosan gördítik előre a cselekményt.
A „Pókverzum” leginkább mint szuperhősfilm, jelentőségteljes alkotás. Animációs filmként közelebb kerül a képregények stílusához, mint bármilyen élőszereplős elődje és az a bizonyos valóságtól való elrugaszkodás, a rajzfilmek műfaji velejárója, kifejezetten építő jelleggel hat a műfajra. Az élőszereplős filmekkel ellentétben a nézőt nem rántja ki úgy az élményből, ha egy animációs filmben találkozik egy pókrobottal, vagy egy téridő-kontinuum hajlító szupergépezettel. Az alkotókat pedig nem befolyásolják a fizika szabályai és szabadon formálhatják meg saját világukat, csak annyit megtartva a valóságból, amennyi szükséges. A sztárszínészekkel forgatott filmek korlátai nélkül a szuperhősfilmek műfaja mintha új erőre kapna. Az örök problematika, a fantázia és a valóság ötvözése nem kényszerré, hanem lehetőséggé válik a filmkészítők kezében, melyet a Pókember: Irány a Pókverzum alkotói teljes mértékben (és néha talán túlzásokba esve) kihasználnak. A film akrobatikusan egyensúlyoz a képregények zavaros vizei és a filmadaptációik realizmusközpontúsága között, egy formabontó ötvözetet hozva létre a két „univerzum” között. A popkultúrára tett gyakori utalásaival és aktuális zenei betétek használatával a modern képregényfilmek stílusát keveri az animáció kinetikus sebességével és a képregényekre jellemző abszurd cselekményszálakkal valamint szürreális karakterekkel, mindezt pedig az alkotók meghintik a rájuk jellemző szerethető humorral és öniróniával.
A látszólag hektikus cselekmény ellenére, melynek központját az egymással keveredő párhuzamos univerzumok és a belőlük származó eltérő jellegzetességű Pókember-alteregók adják, a film egyik legnagyobb erénye, meglepő módon, a kiegyensúlyozottság és rendezettség. A felszíni káosz alatt következetesen felépített karakterfejlődés és a főszereplő belső konfliktusaira épülő történetvezetés rejlik, mindez egységes és kifinomult formanyelvi eszköztárral elmesélve. Az alkotók rendkívül tudatosan alkalmazzák az akció, a humor és a dráma eszközeit, alárendelve azokat a történetmesélésnek, nem a cselekményt használják ürügyként az akciójelenetek és poénok elhelyezésére. Az animációs film viszonylatban hosszú, kétórás játékidő így nem érződik vontatottnak. Nem is terheli a folytatások és feldolgozások megalapozása, vagy egy filmes univerzumra való utalás kényszere. Ez pedig már önmagában sem gyakori jelenség korunk hollywoodi trendjeit nézve.
Főszereplőjét a film első kockájától egészen az utolsóig konzekvensen fejleszti és bár a hétköznapi hős születésének untig ismert történetét meséli el, mégsem érezzük ismétlésnek. Új megközelítéssel és új nyelvezettel egy új generációra szabva újra értelmet nyer az 56 éves, időközben közhellyé tompult frázis, „a nagy erő nagy felelősséggel jár”.
A Pókember: Irány a Pókverzum a Magyar Filmadatbázison
