Mindennapi hősök

|

Pókember: Hazatérés

A szuperhősök nem mindig szuperhősnek születnek, és a képességek megszerzésétől még hosszú és rögös út vezet a hőssé váláshoz.

Nehezünkre esik bizalmat szavazni egy filmnek, ha az egy közelmúltbeli alkotás új változata. Hát még ha sokadik újragondolási kísérlete – hiszen többnyire olyan, mint a folytatásos filmeposzok: kevés kivétellel az első ismétlései, silány változatai. Azonban a Marvel Univerzium újra és újra megcáfolja mindkét előítéletünket: szinte kivétel nélkül tud újszerűséget csempészni a sztorikba, amelyek feszes szerkezetűek, meglepő fordulatokkal telítettek, s mind e mellé a jelenlegi technikával készítőik lenyűgöző látványvilágot hoznak létre. Ezek az erősségek azonban csak másodlagosak. Amivel igazán hatnak ezek a kísérletek, azok maguknak a karaktereknek az újraalkotása, a karakterek közötti kapcsolatok, konfliktusok átgondolt kiépítése, amihez már hozzátartozik egy jellegzetes humor. A Marvel-filmek különböző mértékben ugyan, de egyöntetűen nem veszik teljesen komolyan magukat – vállaltan popcorn-filmek és áthágják a képregényvilágok bizonyos szabályait, de ezt még a képregényrajongók többsége is elnézi nekik.

Mintegy unalomig ismételt tény már az is, hogy a legsikeresebb adaptációk kulcsa Tony Stark karakterének szerepeltetése, aki napjaink legkedveltebb szuperhőse. Nem is tagadhatjuk, hogy a Pókemberben sincs ez másképp, ugyanakkor kettőn áll a vásár: a film legerősebb jelenetei minden tekintetben azok, ahol Tom Holland és Downey párosa lubickol a kamerák kereszttüzében. A klasszikus mester és tanítvány kapcsolatnak mintegy paródiájaként is felfogható jelenetekben Tom Holland karakterét sikerült a készítőknek úgy megalkotniuk, hogy az jusson róla a néző eszébe: ilyen lehetett a Vasember is 15 évesen. Valójában csak félig-meddig vállaltan, de a történet sem igazán akar másról szólni, mint egy kifordított mester és tanítvány kapcsolatról és kettős karakterfejlődésről, amelyből az egyik elő-, a másik a háttérben zajlik.

Miután Tony Stark a Pókembert is bevetette az Amerika kapitánnyal szembeni összecsapásban, nem győzi parkolópályára helyezni a hormonoktól túltengő, hiperaktív kamaszfiút, aki egyre veszélyesebb formáit választja a lázadásnak, amivel csak a főnökének szeretné bebizonyítani, hogy neki nincs már ott a tojáshéj a seggén. (De bizony, hogy ott van.) Peter naponta zaklatja az összekötőjüket telefonon, mert Stark azt ígérte neki, hogy szükség esetén újra felkeresi. Végül aztán mikor komoly baj van, majdnem úgy jár, mint a magyar népmesében szórakozó kiskakas.

A Pókember szertelenségében azért a mester is ludas. Bár remek jelmezt fabrikál ifjú választottjának, arra már nem fordít különösebb energiákat, hogy személyes kiképzésre, vagy legalább a jelmezzel kapcsolatos gyorstalpaló tanfolyamra időt szakítson. Amikor a túlbuzgó kölyök egy küzdelemben alulmaradva a vízbe pottyan, csak a páncélját küldi helyette. Peter végül addig szegi meg a nem teljesen pontosan meghatározott szabályokat („Semmi olyat ne csinálj, amit én nem csinálnék, olyat meg végképp ne, amit én igen.”), hogy mestere leveszi róla a kezét. A kamaszfiú épp bele is törődne abba, hogy hősies korszaka kérészéletűre sikerült, de a magánélete váratlanul keveredik össze jelmezes korszakának kellemetlen élményeivel.

Tony azonban mégsem a tanítvány tettein, hanem saját magán van a leginkább megrökönyödve, kétségbeesetten kétszer is közli a kamerába bámulva: úristen, egészen olyan vagyok, mint az apám. Ebben a tekintetben az egész Marvel Univerzum szempontjából érdekes a film, hiszen nem csak a Pókember felnövéstörténetének egy szeletéről szól ez, hanem a Tony Starkkal kapcsolatos páli fordulatban rejlő ellentmondásosságról. Miközben a szimbolikus régi épületből a csapatot átköltöztetve egy újba egyszerre ő lett a szabálykövető, azért az is érezhető hogy nem is válik olyan egykönnyen a vér vízzé. A film különös pikantériája, hogy Amerika Kapitány, aki az anarchistának bélyegzett szuperhősök élére állt és már háborús bűnösként emlegetik, ott virít a tiniknek szóló videofelvételeken, és annak ellenére, hogy rendszerszeretete már rég elévült, a tanárok újra és újra levetítik a társadalmi normák betartásával kapcsolatos szónoklatait.

Amíg Pókember karrierjének kezdeti egyengetése nem épp hálás feladat, felsejleni látszik, hogy milyen lehetőségeket tartogat magában a megérett karakter. Amíg a fiú független marad és Tony Starkot a régi önmagára emlékezteti, addig ő lehet a híd a két részre szakadt szuperhős csapat között.

Pókember „Mazsola” korszakának feldolgozásával kikerülhetetlen volt a gimnazista különc tini megpróbáltatásainak bemutatása, melynek elcsépelt közhelyei az öntörvényű szuperhős-tanonc karakterfejlődésével elegyítve azonban remek helyzetkomikumokat és váratlan konfliktusokat eredményez. Peter Parker csupaszív, de csetlik-botlik jelmezben és jelmez nélkül egyaránt. A szuperhősök nem mindig szuperhősnek születnek, és a képességek megszerzésétől még hosszú és rögös út vezet a hőssé váláshoz. Utána sem – ahogy erre Tony Stark a legjobb példa – makulátlanok vagy tévedhetetlenek, és tehetnek bármit, nincs biztosíték arra, hogy idővel ne akarja őket egy egész világ megfeszíteni.

Kicsit nehezen indul be a történet, mert se a Főgonosz eredettörténete nem sikerül különösebbre – persze azáltal később mégis érdekes lesz, hogy a Birdmanért Oscart kapó Michael Keaton egy nagy, fekete madárra emlékeztető robotkészülékben tolja az ármánykodásait –, se ami az Amerika kapitány Polgárháború filmjét felidéző, s ezzel a fonalat közvetlenül az ott lezajló események után felvevő filmet illeti. Utána azonban egy végig szórakoztató, izgalmas történetet kapunk, mégpedig úgy, hogy a játékidő viszonylag kevés részét teszik ki a fizikai erőt fitogtató harcok. Hiszen pont ez a Pókember lényege: egy fiú ki szeretne törni a kisszerűségből, szakmája „élharcosa kíván lenni”, azt hiszi, mindennél jobban vágyik rá, és mikor végre célhoz érne, rádöbben arra, hogy ott nem lehetne önmaga. Hogy van, akinek nagy tetteket kell végrehajtania, de szükség van a láthatatlan, mindennapi hősökre is: nélkülük sem mozdulna előre a világ.

A Pókember: Hazatérés a Magyar Film Adatbázison

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: