Bosszú disznóságok nélkül

|

Pig

Az év egyik legjobb filmje a malacát kereső Nicolas Cage-ről szól – és ez nem vicc.

Rob (Nicolas Cage) remeteként éli mindennapjait valahol az oregoni erdőség mélyén, egyetlen kapcsolata az emberiséggel Amir (Alex Wolff), aki minden csütörtökön megérkezik némi ellátmánnyal cserébe a szarvasgombáért, amelyet Rob és malaca gyűjtött. Egy nap azonban valaki elrabolja a disznót, így Rob Amir segítségével nyakába veszi Portlandet, hogy megtalálja a tettest és persze a szeretett állatot – csakhogy ehhez múltjával is szembe kell néznie.

Pig – Nicolas Cage

Ha eddig a Pig egy elfuserált John Wick-parafrázisnak tűnik, nem kapiskálunk rossz helyen, Michael Sarnoski filmje ugyanis tényleg csak annyit tesz, hogy a kortárs bosszútörténetek tipikus motívumait áthelyezi egy azoknak teljesen ellentmondó közegbe. A Pig egy olyan világot mutat be, ahol a drogdílerek archetípusai, jelkép- és viszonyrendszere, szavajárása a szarvasgomba-kereskedelemre épül fel, és a bérgyilkos-mitológia helyét a haute cuisine hasonlóképp kissé miszticizált tere tölti be. A szürke senkinek tűnő Robról kiderül, hogy a nevére az egész szakma vigyázzba áll, de ő persze vonakodik alámerülni gyűlölt múltjába. De a legnagyobb különbség, hogy hősünk elképesztően passzív, pisztoly- és ökölpárbajok helyett legfeljebb szócsatákat folytat, és annyit ismételget kitartóan, hogy vissza akarja kapni a malacát.

Ezzel Sarnoski filmje tulajdonképpen egy tőről metszett paródia alapötletét valósítja meg, csak éppen véresen komolyan veszi magát – ugyanakkor az önreflexió teljes hiányával éri el azt, hogy ezt az egészen zsigeri komikumot úgy érzékelhessük, hogy közben egy percig sem tűnnek nevetségesnek a látottak. És korunkban, ahol a mainstream a röhejesség legkisebb gyanúját is azzal kívánja megúszni, hogy előre kineveti saját magát, üdítő látni olyan alkotókat, akik nézőikre bízzák, beveszi-e a gyomruk egészen szélsőséges elképzeléseiket.

A Pigben az a lenyűgöző, hogy annyira határozott, biztos kezű vízió, hogy sokkal nehezebb érzékelni esetleges túlzásait vagy megbicsaklásait. De az elsőfilmes Sarnoski esetében ilyenekről nem is beszélhetünk: legyen bár a másfél órás játékidő döglassú és eseménytelen, egyetlen pillanata sem túlhúzott, minden képkockája ámulatba ejtő, minden vágása, minimalista zenéjének minden egyes hangjegye a helyén van, Rob egyetlen mondatot nem ejt ki a száján, egyetlen képkockát nem látunk feleslegesen.

Miközben az egész mű ugyanazt a szikár, fájdalmakkal teli lefojtottságot sugározza, amit főhőse is. Nicolas Cage még soha nem kommunikált ennyi erőt és karizmát ilyen kevés eszközzel, Alex Wolff pedig ismét rendkívül érzékenyen képes viszonyulni karakteréhez. Kettejüknek oroszlánrésze van abban, hogy a Pig tökéletes érzékkel és időzítéssel fejti fel két főszereplője hátterét, és erőlködés nélkül képes összekapcsolni vagy szétválasztani kettejük utazását, ahogyan azt éppen a cselekmény lélegzése igényli.

Mert az alkotás a bosszúfilmekhez méltóan egyben a gyász feldolgozásának tragikus és szívet tépő útja, amit csak még jobban kiemel, hogy Rob számára nem lehetséges (de személyéből egyáltalán nem is fakad) agresszióba fojtani traumáját. A Pig mondanivalója ettől igazán érzékletes, hiszen Sarnoski ezzel egy huszárvágással átlépi a zsáner abbéli kötöttségét, miszerint a történéseket kénytelen az erőszak jogosságának, értelmének viszonyában vizsgálni. Attól minden egy fokkal tisztább, őszintébb a filmben, hogy Rob tetteinek erkölcsösségét sem megkérdőjeleznie, sem megindokolnia nem kell.

Ha már Nicolas Cage, a Pig tulajdonképpen ugyanazt valósítja meg, mint a pár éve bemutatott Mandy, csak éppen szögesen ellentétes megközelítéssel – de Sarnoski ars poeticája lényegesen fesztelenebbül és hitelesebben csapódik le, mint a Mandy a legharsányabb retro-zsánerelemekkel túltöltött ámokfutása. Ami meglepően nagy fegyvertény egy filmtől, amely látszólag csak egy szarvasgombavadász malac után folytatott keresésről szól.

Pig a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: