Párhuzamos anyák
Pedro Almodóvar új alkotásában az egyéni tragédiák és a kollektív trauma közötti kapcsolatot keresi: a 21. századi, egyedülálló anyák sorsa összefonódik a Franco-diktatúra örökségével. Mennyire nevezhetők döntéseink a sajátunknak?
Pedro Almodóvar sajátos kézjegyű rendező, akinek stílusa az évek során klasszikussá nemesedett. A Párhuzamos anyák azonban egy új elemmel tágít az Almodóvar-féle univerzumon: a spanyol történelem legvészterhesebb időszakával, a fasiszta diktatúrával. A történet ezúttal is az egyéni sorsoknál kezdődik: Janis (Penelopé Cruz) sikeres fotós Madridban, aki munkája során találkozik egy archeológussal, Arturoval (Israel Elejalde). A férfi segítheti Janis-nak exhumálni azt a tömegsírt, ahova a Franco katonái által kivégzett falubéli férfiakat – köztük a nő dédapját – temették. Azonban több is kialakul köztük, mint munkakapcsolat, olyannyira, hogy az ágyjelenetet követően Janis a kórházban vajúdik egy tőle bő 20 évvel fiatalabb lánnyal, Anaval (Milena Smit) együtt. Az Almodóvarra jellemző melodrámai fordulatot, egyúttal a két nő sorsának végérvényes összefonódását az a pillanat hozza el, amikor a két babát megfigyelés alá helyezik.
Almodóvár nem misztifikálja az anyaságot, és nem dezavuálja az egyedülálló anyaságot: mérhetetlen természetességgel és empátiával beszél a nők karrier és gyerekvállalás közötti választási kényszeréről, a láthatatlan munka nehézségeiről, atipikus családokról, illetve az anyaságról, mint választott, és mint társadalmi szerepről. Mint az a cselekmény előrehaladtával kiderül, míg Anának nemigen volt beleszólása, addig Janis sokkal inkább választotta az egyedülálló anyai létet: habár Arturo nős, a nő küldte el és hagyta ki ezáltal lánya életéből. A spanyol nők generációkon át a múlton keresztül kapcsolódnak: Janis anyja, sőt, nagyanyja is egyedülállóként nevelte fel gyermekeit, így joggal vetődik fel a kérdés: mennyire a miénk a döntésünk, és mennyire döntünk generációkon átívelő mintáink alapján? A Párhuzamos anyák pedig ekkor kibővíti a horizontot az egyéni sorsokról a spanyol történelem felé, hogy aztán egybeszője őket: a magukra maradt, erős nők lányai miért lesznek szintén magukra maradt, erős nők? Mennyire alapul ez saját választásukon vagy örökségükön?
Penelopé Cruz és Milena Smit
A Párhuzamos anyák legalább annyira a hiányzó apák – és a passzívvá tett férfiak – filmje, mint az anyáké. A hiány okozója pedig nem csak a háború, az országon belüli konfliktusok, hanem az általa elárvult nemzedék öröksége is, aminek Ana láthatatlan apja, illetve a hol jelenlévő, hol eltűnő Arturo is az utóhatása.
Ebben a kemény, megterhelő történetben ütköznek a tragikus véletlenek és a szereplők döntéseinek következményei, amelynek következtében egy súlyos morális és érzelmi dilemma is kialakul. Habár Ana és Janis sorsa a jelenben szinte azonos, hamar kiderül, hogy kapcsolatuknak van egy politikai dimenziója is – ez pedig a Párhuzamos anyák szerkezetének kulcspontja. Míg Ana a passzív, elhallgató álláspontot képviseli, barátnője szerint a polgárháborúhoz hasonlóan oldalt kell választani, és szembenézni a múlttal, annak bűneivel, hogy a transzgenerációs traumák spirálja megszakadhasson. Ennek megfelelően Janis nem fél súlyos titkát a világ elé tárni, és ezzel teret adni a jövőnek.
Legalább annyira a hiányzó apák filmje
Almodóvar klasszikus szerzői kézjegyei végig tetten érhetők: a telenovellába illő fordulatokat átesztétizálva végig komolyan, kíváncsian és végtelen szeretettel vizsgálja karaktereit, egy pillanatra sem hagyva a sorsokat szappanoperává vagy katasztrófaturizmussá transzformálódni. Az élénk színek, a lüktető atmoszféra szépen rezonálnak a fő üzenettel, miközben érdekes kontrasztot is teremtenek a jelen és a múlt sötétségével. Habár a precíz dramaturgia néhol lassan halad előre, néhol pillanatok alatt teljesen új irányt vesz, emiatt végig képes fenntartani nézője figyelmét, miközben fogyasztóbarát módon időt is hagy a látottak megemésztésére. Penelopé Cruz okkal nyerte el Velencében a legjobb női alakításért kapott díjat, ahogy az Akadémia jelölését is alátámasztja játéka: szinte ijesztő, hogy mennyire egy hullámhosszon van a rendezővel, végtelen természetességgel közvetíti a legszélsőségesebb érzelmeket is; Milena Smit pedig sokszor üdítően hat a filmre, hevessége felrázza a nehézkesebb jeleneteket is.
Fogyasztóbarát módon időt hagy a látottak megemésztésére
Almodóvar szembenéz a Franco-diktatúra örökségével, hazája kollektív traumájával, és emiatt képes a Párhuzamos anyák kiemelkedni az almodóvari életműből. A film a remény üzenetét hordozza magában: a múlt exhumálásán keresztül rendet tehetünk, teret adhatunk a jövőnek is. Az egyszerre nyers és katartikus záróképek láttán pedig csak remélni tudjuk, hogy a direktor külön filmet is szentel majd a spanyol történelem eme elhallgatott fejezetének.
