A 90. Oscar-díjra esélyes filmekről
Oscar? Az csak szimpátiaszavazás. Mondatja Danny Boyle az egykor elementáris hatású Trainspotting egyik főszereplőjével. Másképpen fogalmazva, az Oscar-gála társadalmi esemény. Azaz a világ közvéleményét igencsak felkorbácsoló döntések születnek itt.
Gondoljunk Marlon Brando egykori távolmaradásának körülményeire,
Woody Allen bojkottjára vagy akár Michael Moore szónoklatára. De csak hogy az elmúlt évekre hivatkozzak, mostanság sok szó esett a fekete és fehér bőrű színészek nyerési esélyeiről, így arról is, hogy az akadémiai bizottságban milyen példának okáért a rasszok aránya.
Még ha ezektől el is tekintenénk, akkor sem lehet könnyű a döntnökök dolga. Miután megnéztem ugyanis a 2017-es filmtermés jelentős részét, így a beválogatott, majd a leszűkített listára került filmek nagy részét is, azt kell mondanom, hogy a minket, magyarokat is érintő ’Legjobb idegen nyelvű film’ kategóriába olyan nehezen összeegyeztethető problémafelvetésű, történetvezetésű, ábrázolási módbeli eltérésekről tanúskodó filmeket láttam, amelyek rangsorolása, hogy úgy mondjam, lutri. Nyilván fontos lehet itt a zsűri összetétele, vagy hogy a döntnökök mely filmeket látták pihentebb állapotban, mint ahogy az is számíthat, hogy hogyan szocializálódtak. Egy orosz zsűritagnak példának okáért okozhat nehézséget egy chilei film értelmezése, és ez fordítva is igaz lehet.
De nézzük át, hogy kik állnak versenyben Enyedi Ildikónak a legjobb öt közé beválogatott filmjével. A Testről és lélekről,
meg kell mondanom persze, hogy az én listámon minden elfogultságomat leszámítva is előkelő helyen áll. Hátrányára válhat az, hogy a tavalyelőtti Oscart is magyar film nyerte, a Saul fia. Ha a statisztikákat nézzük, láthatjuk, hogy nem gyakori, hogy ugyanaz az ország több egymást követő évben is elhozza a Legjobb idegen nyelvű filmnek járó kitüntetést. Pláne, hogy mi, magyarok nem állunk túl jól az Oscar elnyerésének tekintetében. Ha a társadalmi változásokat nézzük, viszont nem tesz rosszat az esélyeknek, hogy Enyedi Ildikó nő, és ez filmjein keresztül is érzékelhető. Hiszen 2017-ben a női egyenjogúság került, éppen egy hollywoodi botrány miatt, előtérbe. A #metoo mozgalom ugye világszerte igyekezett felhívni a figyelmet a nők védtelenségére. Mint a cikk elején is jeleztem, az Akadémia igyekszik figyelni a társadalmi megmozdulásokra, reagálni rájuk. Ezért sem csodálkoznék, hogy ha a női főszereplő vagy a rendezőnő látásmódja némileg befolyással lenne a zsűri döntésére.
A líraiság, a transzcendens finom megjelenése a rendezőnő történeteiben – mint a Testről és lélekrőlben is érzékelhető – arról tanúskodnak, hogy az Enyedi-filmek egy méhben fejlődtek. Ez persze nem csak a feminin érzékenységet jelenti, hanem azt, hogy egyedi rendezői kézjegye felismerhető minden alkotásán. Igazi művészről van szó tehát, nem pediglen gondos iparosról. Enyedi ráadásul egy olyan kozmikus témát választott magának, mely örök érvényűen és egybefüggően érinti a közönséget a világ bármely pontján. A szerelem áthallásos megközelítése, az álom szférájából való áthúzása a valóság talajára, és ennek formaisága, lágysága az, amely Enyedi filmjét még szélesebb körben is elismertté tehetik. Az amatőr főszereplő, Morcsányi Géza filmes jelenléte pedig – ritka konstelláció – találkozni tud a felvidéki származású Borbély Alexandra játékával. Aki mellesleg ezért az alakításáért elnyerte a Európai Filmakadémia legjobb színésznőnek járó elismerését. Meg kell hagyni azt is, hogy Enyedi jó érzékkel adagolja a humort is. Mellékszereplői, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Békés Itala, Tenki Réka és Mácsai Pál is szépen aládolgoznak a két főszereplő karakterkibontásának. De Enyedi fimjének a lényege mégis az, hogy a transzcendenst és a valóságot elválasztó ajtó kulcslyukán segít belesni, hogy átjárja a nézőt annak a felismerése és felidézése, milyen fontos szerepet töltött is be életében a valamikori szerelem.
A szerelem és a szeretet hiányát vázolja a Szeretet nélkül
című orosz film. A nagy port kavart Leviatán rendezőjének új filmje egy jómódú Oroszországot ábrázol, ahol megvannak a lakótelepek, de azok modernizálva, puccos belső enteriőrökkel. Luxuskocsik, jól menő állások: ez az Oroszország-kép elevenedik meg a rendező filmjében. Nincsenek itt szegények, de még egy lepukkant Ladát vagy legalább egy tízéves Fordot vagy Opelt sem láthatunk. Így, mivel az anyagi gondok nincsenek előtérben, a szereplőknek lesz idejük lelki gondjaikkal elkápráztatni a nézőt. A válófélben lévő pár férfi tagja itt csendesen tűri, hogy felcicomázott trendi felesége az unalmas és sekélyes életvitel miatt ócsárolja. A harmadik személy, az általános iskolás Aljosa pedig mint nem kívánt gyerek csak útban van. Illetve a perlekedő felek igazándiból semmibe veszik. A film erénye, hogy a gyermek perspektívájából látjuk a cselekményt, ám úgy, hogy épp a gyerek fizikai valója tűnik el a képből. Hiányát a szülők is csak egy bizonyos idő elteltével veszik észre, annyira el vannak foglalva saját gondjaikkal. Közben pedig mind a nőnek, mind a férfinak megvan már a menekülési útvonala ebből a rosszul sikerült házasságból. Aljosa anyja már egy idősebb, de jó svádájú tehetős ember mellett keres menedéket, míg apja egy fiatal nővel él egy fedél alatt, aki szemmel láthatóan Aljosa féltestvérét hordja a szíve alatt. Nyilván a várandós partner féltékeny jelenléte majd tovább fokozza a feszültséget. Nem mintha ez különösebben hiányozna.
A film egyszer csak átvált a rendvédelmi erők dicső és kitartó mentőexpedíciójába. A művészfilmes hatást itt az adja, hogy a keresés teljes csendben folyik. Ha valami heroizáló zene lenne a képek alá festve, akár egy propagandavideó is lehetne, ami azt ábrázolja, arra az esetre, ha a család már nem segíthet, jön az összefogottan irányított orosz állami és reguláris segítség. A hosszan kitartott jelenet eléggé életszerűtlen. Míg ennek ellensúlyozására a patológián a szülőknek egy Aljosára hasonlító gyermek eltorzult hullájával való szembesülése határozottan a film előnyére válik: a rendező valóságszemléletét dicséri. A megrázó jelenet egyszerre feltáró és burkoló miliője eredeti operatőri és fénytechnikai bravúrral van megoldva. Az ezáltal kiváltott megdöbbenés pedig átszakítja a szülők önzésen alapuló gátját. Itt döbbennek rá felelősségük teljes elhanyagolására. A film befejezésmódja pedig a megkívánt és nem megdöbbentő képiséggel nyugtáz egy általános tendenciát.
Véletlenül sem általános azonban A négyzet
című Ruben Östlund-film. Ez lehet például szerintem is egyik komoly ellenfele az Enyedi-alkotásnak. Tény, hogy tökéletesen eltér tőle, sőt, az egész mezőnyből is kilóg. Itt egy jóléti állam utcái vannak kikövezve, ahol igazándiból fel kell bontani az alapköveket ahhoz, hogy legalább a művészet erejével ráhatással legyünk a szabályok szerint élő és eltunyult svéd társadalomra. A művészet egyenlő oldalú tere, a négyzet szabályossága lehet még így is csak a csali. Ruben Östlund már a nagy sikerű Lavinában mérlegre tette a férfibátorság kiveszni látszó jelenségét. Ugyanígy tesz A négyzetben is. A társadalmi szabályok szigorú betartását magára vállaló múzeumi kurátor, Christian (Claes Bang) egy performanszba iktatott rablás elszenvedője lesz. Maga a rablás kivitelezése már önmagában művészet. Ez az esemény lesz az, amely kimozdítja a férfit megszokott komfortzónájából és addigi jellemével szinte teljesen összeegyeztethetetlen kalandokba keveri. A benne életre kelt indulat mondhatni a farkastörvények irányába löki az addigi társadalmi keretek közt élő férfit. Természetesen ez komoly hatással bír majd eddigi megszokott életére. Hiszen egy elállatiasodott világban a csapás ellencsapást is szül, nincs egyszerű lezárás. A küzdelem, ha tetszik, a végsőkig tart. Itt talál emberére egy, a vádjai miatt kicsorbult renoméjú gyerekben (Elijandro Edouard), aki bosszúígéretéhez híven igyekszik káoszba terelni a főhős életét. Közben képet kapunk a modern művészet mibenlétéről, a művészetet mint fogyasztási cikket magukba kebelező befogadókról, a kiállítótér hasznáról, illetve haszontalanságáról. Mindeközben Christian szexuális kalandokba keveredik, és abszurdba folyó történéseket él át, példának okáért gyámoltalan meztelenségében összetalálkozik egy képzőművészet felé végtelenül nyitott csimpánzzal. Itt is megjelenik az állattá válás metamorfózisa, csak itt az álom, Mája fátyla maga a művészet lesz. A művészet-e a határ emberi és állati között? Erre keres többek között választ a majommá vált individuum, Oleg (Terry Notary) átalakulása. Vannak-e határai a művészetnek? Erre válaszol majd az Oleg performanszát ököllel díjazó decens közönség, akiknek állati énjük szabadul fel falkává válásuk pillanataiban. Eközben a néző úgy szórakozik, hogy közben végig töpreng a feltett kérdéseken. Mindenesetre Östlund megint egy olyan filmet tett le az asztalra, mely komoly dilemmát okozhat a döntnököknek, hogy kié is legyen a 2018-as Oscar.
Bár a humort nem használja ilyen közvetlen vagy közvetett módon, de az identitás keresése szintén nem áll távol Sebastian Leilo Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica)
című filmjétől. A női azonosulás kérdése ebben az alkotásban némileg kifordított módon jelenik meg. A címszereplőt, egy tehetős elvált férfi szeretőjét, Marina Vidalt itt Daniela Vega alakítja, akiben, be kell vallanom, erős vonalú álla miatt már a film elején éreztem némi férfiasságot. De ezt elhessegettem. A film megfelelő narratív pontjáig ettől függetlenül úgy tekintettem rá mint nőre. A főszereplő „férfi” mivoltának kiderülése után viszont érdekes módon inverzére váltott a nézőpontom, és a főhősre mint női identitással bíró férfira tekintettem. Ezt mindenképpen a film erényeként számítom fel. Mint ahogy azt is, hogy a történet megfelelő módon kendőzi el az igazságot és hagyja nyitva a nézőben a kérdést Marina szexuális hovatartozását illetően. Nem lehet tudni, hogy transzvesztita-e, transznemű vagy interszexuális, ha tetszik, hermafrodita. Ez, bár párszor megvillan a filmben, mégsem derül ki egyértelműen. Ez nem véletlen, hiszen a rendező nem profán magyarázattal akar szolgálni csupán, hanem egy állandó megalázottságban vergődő nő sorsát akarja bemutatni. Marina ugyanis boldog párkapcsolatban éli mindennapjait szerelmével, az idős, de jóképű és tehetős Orlandóval (Francisco Reyes). Ám egy romantikusan eltöltött este után Orlando ritka agyér-betegségébe váratlanul belehal. Marina bár erős, de mégis újfent védtelen nőként találja magát a világban. A férfi családja ugyanis szégyelli az egykori családfő nemi és érzelmi orientációját, ezért megvetéssel próbálják eltávolítani az erre utaló élő bizonyítékot. Ám Marina nem adja fel a harcot. Jogot formál arra, hogy kettejük emléke ne vesszen el a társadalmi nyomás hatására. Megpróbál valahogy tovább élni Orlando emlékével. A film bővelkedik álomszerű képi megoldásokban. Orlando emléke hús-vér formában kísérti végig a történetet. Ennél sokkal elrugaszkodottabb képi szürrealitásban is van részünk bőven. Ám még így sem érzem azt, hogy egy ilyen történet vetületeit nem működtette már szerencsésebben Almodóvar és Fassbinder.
Az ötödik, a libanoni film, Az inzultus (L’insult)
– biztos lesz valami furmányos magyar címe, egyelőre én magyarítottam így –, amit Ziad Doueiri rendező jegyez, ad igazából komoly okot az izgalomra. Hiszen a Velencei Filmfesztivál óta, ahol is a legjobb színész a palesztin színházi veterán, Kamel el-Basa lett, nem láthatta a nagyközönség az alkotást. Így én sem tudok róla sokat mondani. De maradjon is ez így. Nem baj, ha van köztük egy kakukktojás. Hiszen pár nap, és kiderül az igazság. Kiderül, melyik lesz a legjobb idegen nyelvű film az Amerikai Filmakadémia szerint.
Az amerikai fősodorról persze annyit megemlítenék, hogy engem lenyűgözött a Három óriásplakát Ebbing határában
című Martin McDonagh-rendezés. Örülnék neki, ha ez a film kapná az Oscart. Mindenestre Frances McDormand alakítását sokkal többre becsülöm, mint például Margot Robbie Én, Tonyabeli játékát. Pedig végül is az sem volt rossz. Nem bánnám hát, ha McDormand kapná a legjobb női főszereplő díját, megérdemli.
Az, hogy A legsötétebb óra
mit keres a jelöltek közt, rút talány számomra. Pláne, ha eszembe ötlik, hogy nem csupán a film művészi értékét kell figyelembe vennem. Persze, tudom, hogy az orosz moziipar milyen szorgosan mesterkedik azon, hogy Hitler legyőzését egyedül az ő nagy honvédő háborújuk vívmányának állítsa be. De még akkor is. Főleg, hogy tulajdonképpen a Churchill-történet fonákja, a Dunkirk
is szerepel a listán. Az olyan filmeket, mint ez, pedig nem szokta a bizottság díjak nélkül hagyni.
Remélhetem, hogy az Akadémia nem zárkózik el A víz érintésének
művészi világától.
De mégis az a benyomásom, hogy Guillermo del Toro remekét túl bonyolultnak találnák arra, hogy egy átlag amerikait ezzel traktáljanak. Ne feledjük, az Oscar-díj leginkább mégiscsak az amerikai film fokmérője. Ezért is nagyon csodálkoznék, ám egyben örülnék is, ha A víz érintése nyerne a legjobb film kategóriában. Hiszen ez új kilátásokat nyitna, újra lehetne értelmezni azt, hogy mit is tartunk jó amerikai filmnek.
Eleddig a nagy sztárgárda mozgósítása néha csalódást okozott azoknak, akik komoly pénzekre is fogadni mernek, akár a netes fogadóirodákban. Jelzem, az egyik legnépszerűbb ilyen irodában az Enyedi-filmnek elég keservesek az esélyei. Ha nyer, akkor valaki nagyot kaszálhat. Akárcsak ha A Pentagon titkait
fejtegető produkcióra teszi le a voksát. Itt a hangzatos magyar cím ugyanis már elárulja, hogy az igazi titok valószínűleg nem fog kiderülni, hiába az igaz történetet meglovagoló Spielberg, hiába Tom Hanks és Meryl Streep. A sajtószabadságot érintő, történelmi alapokon nyugvó filmnek lehet, hogy ugyanúgy nem sikerült a promója, ahogy a magyar jelölt reklámját sem vitték túlzásba.
Ha a Tűnj el!
című filmmel akarják az évekkel ezelőtt szóba hozott afroamerikai közösséget megbékíteni, akkor ez elég sajnálatos. A 2017-es Oscaron ugye a Holdfény tarolt. Amely a homoszexuális identitással élés nehézségeire hívta fel a figyelmet az afroamerikai közösségen belül. Ehhez képest egy parodisztikus elemekkel megtűzdelt horror mindenesetre elég formabontó jelölésnek tűnik. Őszintén szólva, nem is értem.
A Lady Bird
című film Greta Gewig első rendezése. Egyedi, érdekes és bájos is a maga módján. Mi több, a mai kornak megfelelőnek, frissnek és őszintének gondolom azt a nőképet, amit ábrázolni igyekszik. Bár némileg még érződik a filmen, hogy ez Greta Gewig első zsengéje. Talán ha egy kicsivel több pátoszt vitt volna bele a rendező, akkor több esélye lenne az Oscarra. De persze akkor ez már nem ugyanaz a film lenne.
Paul Thomas Anderson Fantomszálára
meg annyit tudok csak mondani, hogy sajnos még nem láttam. Remélem, hogy Daniel Day-Lewis visszatérése nem okoz majd csalódást. Mert 2015-ös Lincoln-alakítása nem vett le a lábamról. Bár ott a film teremtette közeg is elég idegen volt számomra. Ugyanakkor, be kell látnom, ha nem is a kedvenc színészem, párszor már minden további nélkül elvitt egy-egy produkciót a hátán. Nem is maradt el utánuk az Oscar.
Röviden ennyi. Nyilván lehetne még okfejtésekbe bocsátkozni. De igazából felesleges. A díjak sorsa okozott már így is elég meglepetést eddig is. Nem csoda. Ha előre kiszámítható lenne az Oscar, akkor nem előzné meg ekkora csinnadratta. Pont ez teszi izgalmassá, hogy csak részint szakmai kérdés, a másik része a szerencsén és efféléken múlik.
