Orosz új hullám

|

Mihalkov, Koncsalovszkij, Zvyagintsev…

Zaklatott sorok egy sor csúcsteljesítményről, melyekről oly keveset tudunk, s melyek mögött ott az orosz új hullám

Leviatán

A jelzőn nem kell meghökkenni; igen, húsz-huszonöt éve kezdődött, ahogy én számolom, régen. Ám a legutolsó nekifutás Alekszej Koncsalovszkij Белые ночи почтальона Алексея Тряпицына (2014) vagyis A postás fehér éjszakái című darab alig pár éves. Mondjuk Nyikita Mihalkov Szibériai borbély (1998) című alkotása tényleg húsz kemény évvel ezelőtt jött Európa és a világ mozijaiba. Ki is gúnyolták, hogy giccses, érzelgős, romantikus stb. Mert akkor épp az volt a divat, hogy kicentizett tárgyilagossággal csináljunk filmeket, netán amerikai módra családi romantikát. A két végpont között viszont remekművek születtek: Alekszej German: Hrusztaljov, a kocsimat, 1998-ból. Aztán egyszer csak berobbant a Leviatán című remekmű (rendezte: Andrej Zvyagintsev, 2014). Erre már felkapta fejét a világ: Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyv díját. De mondanám kedvencemet, a Napszúrás című filmet (Coлнечный удар, Nyikita Mihalkov 2014-es rendezését), romantika és polgárháborús vérengzés fantasztikus vegyülete. (A legszebb szerelmi jelenettel – emlékképsorok még a békéből, persze. Mellékesen a film egy Ivan Bunyin-novella alapján készült. Az is egy elfelejtett, bár Nobel-díjas orosz író vala…)

Voltaképp nincs semmi apropója, hogy most kiemelem ezeket a mozikat. Csak valahogy igazságtalannak érzem a felbillent egyensúlyt: amerikai filmekkel el vagyunk látva mozikban és tévékben, néha egy-egy francia vagy – ritkábban – német munka is feltűnik, de orosz? Tán néha. Tudom, hogy van olyan art kino, ahol ezekre kíváncsi közönség ül a nézőtéren, de e kezdeménynek igazából nincs visszhangja. Azt mondják, minek üljek be egy orosz filmre? A híre nem jó, PR-ja nincs, irodalma szinte semmi… Pedig óriások voltak az előzményei, Nyugaton meg imádják őket. Mindegy. Csak igazságérzetem birizgálja, hogy nem tudunk róluk: merthogy szerintem igenis van orosz új hullám. Nem hízelgésből mondom, hanem nemzetközi visszhangból és filmélményeimből. Ezért írok most róluk némileg összevissza, zaklatott sorokat.

Zaklatott sorokat mondtam, mert e filmekből néhányat csak újranézve tudtam már felidézni. A Hrusztaljov, a kocsimat például zseniális, szürreális alkotás. Elsőre egy szót sem értesz belőle, ha netán elkapsz egy angol feliratos változatot, akkor se. Mert a zsidó származású orvosok pere idején – ötvenes évek eleje – játszódik, a főszereplő tábornokot csapdába ejtik, sittre verik, Gulág/Szibéria. Igen ám, de közben Sztálin atyuska halódik, nincs, aki segíteni tudna rajta. Egy Berija-másolat (mármint a filmen) észbe kap, hogy az a lágerba küldött tábornok tudna segíteni. Kocsi száguld a szibériai tájban, a végtelen egyenes út két oldalán erdők, csak megy és megy a kocsi, végre sorompó, fogoly ki, kocsi vissza. De már elkésnek, az „gazda” meghal. És akkor jön a film legszürreálisabb snittje: a Berija-figura meg a tábornok sírva borul egymás nyakába és búcsúztatják a zsarnokot. Persze vodka is kerül, meg haverkodás. De a pia után a nagy fekete autó viszi vissza a tábornokot a Gulágra, ismét a végtelen szibériai út, még hét év sitt. Sűrítve mesélem a sztorit, a filmen összevissza vágott részletekből rakod össze magadnak, nincs folyamatos cselekmény – mint a hollywoodi dramaturgiában –, olyan töredékes a narratíva, mint az ötvenes évek közérzete, információ-szegénysége. Első látásra úgy érzed elvesztél az éjszakában… Csodálatos, bár hihetetlenül kegyetlen alkotás. Na, ilyesmiket tud ez az új hullám.

A másik film – hogy kapkodásomban eszembe idézzem – A postás fehér éjszakái: valahol a világ végén, Arhangelsz megyében játszódik. Düledező faházak, kis falu, nyomor. A postás egy héten egyszer jön, hoz néhány viskóba levelet. Majd nem történik semmi, csak pletyka, hogy miért nincs liszt a boltban, kinek jut hús stb. Falun vagyunk, de a világ végén, a pokol fenekén – csodálatos tájban. Folyó, tó, erdő – maga az orosz csoda. A kontraszt (a közönyös nyomor és a természet képeinek varázsa elkábít. Az orosz mélyvalóság üt át Koncsalovszkij képművészetén. Mert a postásnak ellopják a motorját a csónakból – nincs több levél, nincs külvilág, a postás nem jár, csak unatkozik, és játszik egy gyerekkel. Rémes.

És akkor a világsiker, a Leviatán. Ismét a világ végén vagyunk, bár hozzánk közelebb (Barents-tenger, Novaja Zemlja).

Hrusztaljov, a kocsimat

Apró üggyel kezdődik: a község nacsalnyikja el akarja venni a főszereplő házát, földjét, vagyonát. De annak jó ügyvédje van, az első forduló győzelemmel végződik. A nagy ember elmegy tanácsért a pópához: „ha neked az isten hatalmat adott, akkor élj vele” – mondja az ortodox főpap. És él vele: minden hatalmi eszköz bevet, a végén övé a ház, a föld, tán még a csaj is, akivel a volt tulaj él. Őt magát meg viszik a börtönbe. Cseppben a tenger: Andrej Zvyagintsev nem vacakol, a rendszert mutatja be: hogy működik a hatalmi gépezet, ha a főnöknek van vér a pucájába és beindítja. A dologhoz azért tudni kell, hogy a helyszín ez esetben maga a tiltakozás: Novaja Zemlja volt a kezdeti orosz atomkísérletek helye (vagy száz felszíni robbantást hajtottak itt végre), a lakókat nyugtatták, hogy semmi baj nincs, csak egy kicsit durrognak a haza védelmében… Ma már köztudott, hogy ott, az atomfertőzés miatt, a halál órája ketyeg. Szóval itt, e háttér előtt zajlik a helyi dráma.

A film persze nem ez a vázlat, krimi és szatíra egyben. A falusiak kijárnak a tengerpartra Mikoján, Hruscsov, Andropov meg hasonlók arcképeivel és célba lőnek rájuk – mindenkinek van fegyvere. És isznak, meg jókat röhögnek: vasárnapi kikapcsolódás.

Nem mesélem tovább. Pedig lenne mit, legutóbb a Matilda című filmből lett balhé (rendező: Alekszej Ucsityel, 2017). A cárevics (II. Miklós cár kiszemelt örököse) beleszeret egy balerinába, titkos randik, óriási szex, majdnem házasság. No meg a testvérek (hercegek) féltékenysége…  Az ortodox egyház e szentségtörést betiltatja (egy cárevicsnek nem lehet viszonya…), bojkottálja, végül mégis bemutatják. Szép kis szerelmes film, nem nagy dobás, de jelzi, hogy van utánpótlás, és hogy az új hullám társadalmi ügy az oroszoknál.

Csak ennyi volt a nyelvem hegyén, mérgemben…

CÍMKÉK: