Ilyen lett az Odüsszeia
Szögezzük le rögtön az elején: imádom Nolant. Vagyunk ezzel így egy páran, és persze vannak, akik máshogy, így szép, de én tuti a rajongói tábort erősítem. Azonban próbáltam rajongásom leküzdeni, és igyekeztem a lehető legelfogulatlanabbul beülni az Odüsszeiára – ami, láss csodát, sikerült is. Mert majdnem harminc év és két tucat film után már ott motoszkált bennem: lassan jönnie kell egy kevésbé jól sikerült Nolan-filmnek is. (Tudom, a Tenet kicsit zavaros, de egyedi, és engedjük is el.) Szóval az ösztönös realitásérzet már csiklandozta a gyomromat, ami miatt képes voltam valamiféle objektivitásra. Azonban objektivitás ide vagy oda: arra a bizonyos kevésbé sikerült Christopher Nolan filmre még várni kell.
Matt Damon és Zendaya
Mert nem ez lett az.
Nagyon nem.
De hogyan tekintsünk erre az alkotásra? A nyugati kultúrát alapjaiban meghatározó eposz adaptációjaként, vagy vérbeli Nolan-filmként? Valamiért azt érzi az ember, hogy illene az előbbit preferálni. Pedig kényes téma.
Nos, muszáj kitérni arra, hogy az előzetesek megjelenése óta pörög a netes hiszti: miért nincsenek görög színészek, miért fekete Heléné, miért modern a nyelvezet? Őszintén? Ez engem teljesen hidegen hagy. A casting zseniális: Matt Damon, Anne Hathaway és Robert Pattinson is remekel, de erre számítani lehetett. És igen, a színesbőrű színészek kaptak komoly szerepeket a filmben, de a fő karakterek fehérek. Erről is sokat lehetne még agyalni-vitakozni-beszélni, de ha még egy mellékszereplőnél is kiakad a jónép, hogy fekete… na mindegy, a lényeg: szorítkozzunk szigorúan az esztétikára.
A modernizált dialógusok is kifejezetten jó választás szerintem: a hexameterek filmen valószínűleg (sőt, biztos) ledobták volna a nézőt, a mai nyelvvel viszont sokkal könnyebb bevonódni.
Márpedig a bevonódás garantált, mert ha eltekintünk az efféle prekoncepcióktól, a film 10/10-es adaptáció. Nolan tűpontos érzékkel gyomlálta ki a vásznon feleslegesen lassító sztorielemeket (Télemakhosz például kihagyja Phüloszt, és egyből Spártába megy; a phaiákok sincsenek benne), ugyanakkor zseniális új szálakat emelt be. Odüsszeusz és Antinoosz Ithaka elhagyása előtti kapcsolata tényleg pazar elem. De nem csak új eseményeket és kapcsolatokat, de ehhez tartozó motívumokat, tárgyakat is beleírt a filmbe, amelyek csak erősítik az emberek közötti szálat és persze vizuális kapcsolatot. Ezen tárgyak, jelképek használata szintén hibátlanul eredeti adaptációs ötlet és persze megvalósítás.
És itt jön el az a pont, ahol lehetetlen spoilermentesen beszélni a film legzseniálisabb húzásáról. Aki nem akarja, az most takarja el a szemét és ugorjon a következő bekezdésre. Szóval: Nolan gyakorlatilag kihúzta az isteneket a képletből. Szörnyek és mitikus lények persze mind benne vannak, a kalandok pedig hűen követik az eposzt, a társak hullanak, pont úgy, ahogy az eredetiben meg van írva. Istenekből viszont mindössze Athéné jelenik meg, látomásszerűen, talán ötször tíz másodpercre (Zendaya bizonyít: tényleg nincs kis szerep!), de még nála is nyitva marad a kérdés, hogy nem csak Odüsszeusz képzelgése-e. De hogy vannak-e istenek (mert jelek vannak), vagy sem, azt mindenki döntse el maga, A jó öreg Nolan. Meg is érkeztünk. Ebben amúgy még van pár (tökéletes) trükk: így egy mindenki által befogadható fantasy film lett, kihúzva egy olyan elemet, amitől vagy egy 6 és fél órás filmet kellett volna csinálni, sokszor ennyi büdzséből. Biztos megtérült volna.
Robert Pattinson
És persze ott a jellegzetes Nolan-féle feszültségkeltés: az atmoszféra. Egyszerűen páratlan, hogy egy háromórás film, ennyire ne üljön le. Folyamatosan várja az ember a következő megmérettetést, külsőt és belsőt egyaránt. Ami persze megint egy kulcs: remek az arány ebben is.
A hangmérnöki munka is zseniális: a zenék, a hangok és a képen kívüli, de képre reagáló hangok, valami egészen lenyűgöző közeget teremtenek. Van egy konkrét, visszatérő hangmotívum (nem lövöm le), ami zseniálisan reflektál a képi világra.
Ahogy az Eredet omladozó tudat-terei vagy a Csillagok között idegen bolygói – két másik hazatérős filmje – úgy az Odüsszeia természetfeletti eseményei is az őskáosz fenyegető erejét fitogtatják. A környezet csodaszép, de egy megelevenedett fenyegetés.
A vizualitás mellett persze az időszerkezet a másik igazi játszótér a rendező számára. Nem is véletlenül ez az eposz a rendező egyik nagy kedvence. Persze ebben az esetben is a filmes narratívához igazítja az időbeliséget, és megbontja helyenként, máshol meg összefűzi, de itt sem esik csorba.
Matt Damon
A visszaemlékezésekkel pedig a trójai háborút teszi meg a történet legdrámaibb elemének. A fanyalgók valószínűleg a film végi trójai jelenetbe fognak belekötni: a mély gondolatok itt túlcsordulnak, és ez a morális szájbarágás talán a film leggyengébb pontja. De a katarzis akkora, hogy még ez sem tudja elrontani az élményt.
Összességében az Odüsszeia egy tökéletesen méltó adaptáció, és egy ugyanennyire kiváló Nolan-film. Egészen páratlan alkotás lett, amit minél hamarabb újra kell néznem.
