Balatoni gulyáskommunizmus félszívvel

|

Nyugati nyaralás

A Nyugati nyaralás ahhoz képest meglepően vicces, hogy teljes mértékben sem múltidézésként, sem filmként nem áll össze.

Tiszeker Dániel eddig igen komoly rendezőreménységnek tűnt abból a szempontból, hogy két rendkívül kommersz ötletből (a tulajdonképpeni Wellhello-promó #sohavégetnemérősből és a karácsonyi giccsbe burkolózó Nagykarácsonyból) alkotott igen szerethető mozikat – nagy örömre adott hát okot, hogy harmadik művében kivételesen már az alapfelállás is egészen ígéretes: a 80-as évek derekán egy tipikus kisvárosi család (Mészáros Máté, Pokorny Lia, Szőke Abigél, Tóth Mátyás) külföldi nyaralását torpedózza meg a kicsinyes párttitkár, azonban rövid búsulás után úgy döntenek, az apuka autószerelő-műhelyébe betévedő külföldi vendég autóját (és személyazonosságát) ellopva a Balatonon fognak királyként élni. Ebben azonban okoz némi bonyodalmat, hogy az illető a keleti és nyugati titkosszolgálatok által egyaránt hőn áhított dokumentumot keres a tó mellett.

Az alapötlet klasszikus helyzetkomikumok garmadáját sorakoztatja, a 80-as évekbe visszarévedés most nemzetközileg is igen divatos, itthon pedig egyenesen sportot űzünk a gulyáskommunizmus ízléstelenségének és mutyijainak kinevetéséből – a Nyugati nyaralásban mégis csak nyomokban találjuk a Tiszeker-féle varázst. Ez részben valószínűleg annak is köszönhető, hogy előző munkáinak forgatákönyvíró-trióját az Aranyéletet és a Terápiát jegyző (de vígjátékokban nem kifejezetten jártas) Tasnádi Istvánra cserélte, és az is kérdéses, mekkora segítség volt a rendezői teendőkbe besegítő Lévai Balázs, aki leginkább a döbbenetesen bugyuta Pécsi szál alkotójaként ismert.

Klasszikus helyzetkomikumok garmadáját sorakoztatja

A Nyugati nyaralás ugyanis igen izzadságszagúan képes csak egy játékfilm formáját magára önteni. Noha a játékidő nem több másfél óránál, a jelenetek felének alig akad funkciója, és az is leginkább annyi, hogy kényszerű összekötés legyen két előre kitalált geg között. A képsorokban nincsenek kidolgozva komikus csattanók, karakterépítő vagy bonyodalomgeneráló szerepet sem töltenek be, csak kelletlenül lökik tovább a vázlatos cselekményt. Még a kézenfekvő szituációs humorra sem repül rá az alkotógárda: például, hogy milyen kapukat nyit meg a németnek tettetés a család számára (végső soron csak annyit látunk, hogy a külföldi útra megvett valutájukból élnek királyként), a botcsinálta kémtörténet pedig abban a pillanatban el is sorvad, amint elkezd kicsírázni.

Mindazonáltal a Nyugati nyaralásnak a legkevésbé sem a humorával vagy a szerethetőségével van a probléma, pontosan annyira vicces és bájos, amennyire egy ilyen alkotásnak lennie kell. A poénok ugyan pofonegyszerűen aknázzák ki a tettetés iróniáját, de a szereplők hiányos némettudása vagy megjátszása mégis kimeríthetetlen humorforrásnak bizonyul, egy-egy jól eltalált szöveg pedig a semmiből érkezve is képes megkacagtatni. Hála többek között annak, hogy a színészek egytől egyig bravúros (vagy éppen rutinos) komikusként játsszák végig a mozit: Pokorny Lia lehet, hogy úgy mozog a vásznon, mintha a Beugró éppen aktuális feladatát próbálná megoldani, de ez egy olyan kihívás, amit kisujjból kiráz. És itt kell dicsérnünk Tiszeker érzékét, aki ezúttal nem a kommerszségen, mint inkább felületességen felülkerekedve formálja úgy a szereplőket és a szituációkat, hogy az egy kellemes hangulatba ringasson.

Mészáros Máté

Tegyük hozzá, hogy az atmoszférateremtés során is akadnak ellentmondások, a Nyugati nyaralást ugyanis ugyanaz a kettősség feszíti, mint az ugyanebben a korban játszódó A besúgót: miközben az utolsó kellékig, zenei betétig és nosztalgikusan oldalbaböködős momentumig maximális hitelességre törekszik, tévéfilmesen összenyomott beállításain sem képes úgy megkomponálni egy nagytotált, hogy azon ne látsszon valamilyen modern elem. Az pedig egyenesen komikus, amikor a film az így kispórolt hitelességet archív felvételek betoldásával igyekszik megteremteni – hogy slusszpoénként azokra egyszer-egyszer még a szereplőket is odahelyezze téblábolni, iszonyú minőségű kompozitálással. Azaz hiába szól Soltész Rezső a rádióból, van tele a hotelszoba szocreál bútorokkal, nem érezzük magunkat a 80-as évek Balatonján, sőt néha még csak a Balatonon sem, annyira keveset járunk például a vízpart közelében.

Nem érezzük magunkat a 80-as évek Balatonján

Természetesen a Nyugati nyaralás kisszerű, megúszós volta nem annyira az alkotók hibája, mint inkább a rosszul felmért lehetőségeiké: még ha komédiáról is van szó, annak történelmi környezetbe helyezése jóval komolyabb büdzsét követel egy napjainkban játszódó változatnál, máskülönben maradnak az ilyen kényszerű látvány-kompromisszumok. De felesleges is megalkuvásról beszélni, amikor a végeredmény inkább kelti egy elsőkörös ötletbörze látszatát, mint egy alaposan kigondolt filmét. A Nyugati nyaralás is egy felejthető, egyszer használatos (késő)nyári komédia, csak bosszantó, hogy az Együtt kezdtükhöz hasonlóan ebből a poénból is ki lehetett volna hozni többet is.

Nyugati nyaralás a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: