Nyomorultak / Ladj Ly filmje / Budapesti Távmozi
A folyékonnyá vált, páraként elillanó erkölcsi rend szerint méri a világot. Pontosabban nem méricskél semmit. A valóságot rendezi valósággá.
Szerinted egy oroszlánnak a cirkuszban a helye?
Európa újkori zavarodottsága, az évek, melyek a jótékony megnyugvás helyett egyre nagyobb bizonytalanságot hoztak – köztük a legutóbbi, amely az öreg kontinenssel együtt az egész földgolyóbist a saját pszichéjébe zárta – a globális fájdalom mellett új értékeket is kínál. Az új szelekkel együtt.
Vonzó alkotókat, ismerős műfajok ismeretlen formáit…
A kisgyerek, aki Párizs bevándorlókkal zsúfolt, legszegényebb negyedében nőtt föl, és – semmi kétség – ugyanúgy figyelte a körülötte lévő mikro- és makrokozmoszt, akár ez a kerek szemüveget hordó, végtelenül értelmes tekintetű, fekete bőrű kisfiú a filmvásznon itt, ebben az eredendően anyai (és egyéb) szeretettel teli, mégis szeretetlenül sodródó, bandavezérek uralta, állandó tragédiákkal fenyegető, droggal kikövezett, tíz eurós kurváktól nyüzsgő, megtévesztésig valódinak tűnő világban. Legföljebb az a kisgyerek (a valódi) még nem a saját drónjával vizslatta a környéket annó, viszont ugyanúgy belelátott a dolgok működésének rejtett mechanizmusába drón nélkül is.
Ladj Ly 2019-es – Cannes-i díjas és az idei Oscarra is jelölt – filmje, minden indulatával, velőtrázó segélykiáltásával, nyersen ábrázolt agressziójával együtt, tapintatos film. Tapintatosan, végtelen empátiával vezet el ebbe a pedofil szellemiségű, gyermeki hitet megrontó világba, ahol a csírájában elfojtott jóakarat fölött tort ül a permanens bűn és a ki-kirobbanó gyűlölet. Ahol nincs esély az életnek nevezhető életre, ahol mindegy, hogy felnőtt vagy gyerek, bevándorló vagy zsaru, esetleg a kettő együtt, a kilátástalanság dühöngő fátumként szívja el mindannyiuktól a levegőt. Ám akárhogy is, ez egy egészen más világ, mint ami a fejünkben él róla.
Itt (majdnem) mindenki rokonszenves.
Kezdetben nem is értjük, érzelmi működésünk miért nem jelöl ki jól bevált ösvényeket, ahol a belénk rögzült morál alapján választunk ketté jót és rosszat, erényt és bűnt. Ladj Ly ennél korszerűbben fogalmaz. A folyékonnyá vált, páraként elillanó erkölcsi rend szerint méri a világot. Pontosabban nem méricskél semmit. A valóságot rendezi valósággá, miközben minden ponton elidőzik, ahol talál valami szeretnivalót. Legyen az egy ellopott oroszlánkölyök, egy rendőrök megsebesítette kiskorú csirketolvaj vagy az a Cherbourgból érkező fiatal zsaru, aki azt hiszi, hogy bizonyos alapvető emberi törvények a messzi Párizsban is érvényesek…
A megnyomorított kisgyerek, az Issát játszó Issa Perica, aki olyan tökéletes színészi teljesítményt nyújt, hogy az már túlmegy a színészeten, az a kivétel, amitől ez a drámaiságával tüntető (ál)zsarufilm még drámaibb lesz. Issa a másik gyermek. Nem a dokumentáló, hanem az események sűrűjébe sodródó karakter. A kettéosztott rendezői én ellenkező véglete. Ő az az imposztor, akit eleinte könnyű eltartani magunktól, de egyfajta alkotói mágia hatására egyre inkább együttérzünk vele. Tűz és víz bombázza egyszerre az érzékeinket, és ez a kettősség, az empátiánkat követelő valóság értelmezhetetlenségének paradoxona végigkíséri az egész filmet. Ott lapul már rögtön a kezdőképben, mikor feketebőrűek tömege átszellemülten a francia himnuszt énekli a focimeccsen, egy jól szabott zakó hátát ellepő izzadságfoltban, a tolvaj Issát a felnőtt oroszlán szájába dugdosó idomár lassú kínokkal gyilkoló állatszeretetében…
Olyan az egész, mint egy vers, minden szó súlyos reakciókat vált ki. (A párizsi szlenget újmagyarító Pataricza Eszter lenyűgöző fordításában.) Mint egy szimfónia, amelynek utolsó tételét tragikus ráadás követi. Mint egy jókor, jó helyen készült dokumentumfilm, amely az időben előreszaladva az utókor ítéletét is rányomja a harmadik évezred elején forgatott mozira. Triller és krimi. Műfajok olvadnak össze egyetlen műfajt alkotva, miközben közelről szemléljük démoni korunk emberi, tárgyi, szellemi relikviáit.
A végén nem dől el semmi.
Nekünk magunknak kell megvonni a mérleget. Az utolsó kockákon egy elkínzott kisgyerek néz farkasszemet egy meggyötört zsaruval. Egy gyönyörű életre teremtett gyermek egy gyönyörű életre teremtett fiatal férfival. Ki tudja, miért lettek mégis mindketten nyomorultak. A választ a film, nyilván nem véletlenül, Victor Hugonál leli meg.
„Nincsenek se rossz növények, se rossz emberek. Csak rossz gazdák vannak.”
Ilyen egyszerű.
A Nyomorultak a Magyar Filmadatbázison
https://www.imdb.com/name/nm6281424/mediaviewer/rm1055308289?context=default
