Fenséges hangok, csodás képek

|

Nyílnak befelé ablakok – Platon Karataev

A Platon Karataev pillanatok alatt vált megkerülhetetlen fogalommá a magyar alternatív zenei világban. A zenekar legutóbbi és több szinten új fejezetet nyitó Partért kiáltó című albuma egy meditációs, transzba ejtő utazás, a tudatalatti mélységek letapogatása a költészet és természet szimbiózisa mentén, mellyel olyan egyedi hangzásvilágot teremtettek, ami egészen egyedülálló a hazai zenei szcénában. Nem csoda, hogy Szász Zsófi ezt a zenekart választotta dokumentumfilmje témájának, mely remekbe szabott filmmel egyértelműen sikerül közelebb hoznia a zenekar tagjait hallgatóikhoz.     

Már a film nyitánya, intrója is szemfelpattintó. 2022 nyarán egy ismert hazai fesztivál Platon Karataev nagyszínpados koncertjén vagyunk, az egyik utolsó szám hangzik el, a szépszámú közönség éljenez és kántálja a „vissza! vissza!” sorokat, gratulációk és elismerések röpködnek, majd a backstageben a srácok kissé lelombozva, elégedetlenségüknek adnak hangot. Persze a szigorú kritikák célpontjai ők maguk, lévén, úgy érzik, nem elég profik még a nagyszínpados fellépéshez, hangzásvilághoz. Amatőr beállásról, nem elég kidolgozott látvány megoldásokról és egyéb minőségbeli hiányjelekről hallhatunk.

Én, mint rendszeres hallgatójuk, csodálkozva, sőt egészen ledöbbenve figyelem észrevételeiket, na persze, hogy a közhellyel éljek, mindig más a színpadon és a közönség soraiban. Nagyon más, hiszen eddig, finoman szólva sem volt okom csalódni a fiúk élőzenei produkcióiban, sőt, mindig meglepve tapasztaltam, hogy az otthon hallgatott dalaikat ugyanolyan fennköltséggel tudják prezentálni a nagyobb színpadokon is. De talán pont eme hozzáállásban rejlik a titok, elégedetlenségük nem meglepő, ha arra gondolok, hogy zenéjükből és koncertjeikből mennyi alázat árad, ami kivetül művészetre, közönségre, természetre és a természetet alkotó erőkre, ami bizonyosan arra sarkalja a jó zenészt, azaz őket, hogy mindig van feljebb.

Képek forrása: Platon Karataev

Aztán a főcím után jön némi történelemlecke, a tagok röviden mesélnek a zenekar megalakulásáról. Dióhéjban megtudjuk, hogyan született meg az Elevator című első dal és klip, mellyel 2016-ban berobbantak a köztudatba. Aztán arról is szó esik, hogy állt össze a végleges banda, azaz Balla Gergely (gitár/ének), Czakó-Kuraly Sebestyén (gitár/ének), Bradák Soma (dob) és Sallai László (basszusgitár) a jelenlegi Platon Karataev zenekarrá.

Dalok születésébe, közös próbákba, koncertek előtti és utáni pillanatokba tekintünk bele, miközben a kamera fokozatosan „közelebb” húzódik a tagokhoz, akikről egyre személyesebb képet rajzol, de a legkevésbé sem tolakodó módon, mégis az eltérő egyéniségek kontúrjait élesen elhatárolva egymástól. Leginkább az alkotói folyamatok által ismerjük meg őket, zenészi pályájuk és az ebben fellelhető egymáshoz és zenéhez viszonyuló metódusaik, dinamikájuk és kohéziójuk mentén.

Fotó: Vadas Géza, Wertán Botond

Olykor persze belecsorgunk a magánéletbe, de ez a zenekar esetében gyakorlatilag kikerülhetetlen, már ha csak azt az alapot vesszük, hogy Balla Gergely felesége, Dobos Emőke a felelőse a zenekar vizuális megjelenéséért, ő a grafikusa lógóiknak, animációiknak, ő rendezi az egészen káprázatos, nagy kritikai sikereket elért videoklipjeiket. Családjukról mutatott, szerethető képekből és vallomásokból azt is megtudjuk, hogy a frontember Gergelynek az apasági teendők az elsők, csak aztán jön a zenekar, amit mindenki el is fogad a bandában, és ami csak még önazonosabbá teszi őket, lévén a Platonnál egyetlen pillanatig nem érzi az ember, hogy a karrierért csinálnák ezt az egészet.

A film egyik nagy erénye a jól elcsípett, humoros megnyilvánulások, a tagok differenciált habitusának és karakterének tettenérése, melyek persze fényévekre vannak a mesterkéltségtől, ami szerethetővé és viccessé tesz jó néhány pillanatot a filmben. Az egyik leghumorosabb, mikor Sebő éjjel a turnébuszban teljesen felspannolva a „csend csörömpöl” Platon sorok kapcsán Cseh Tamás dalainak szövegét olvassa fel mély áhítattal és beleéléssel a láthatóan már hulla fáradt Gergelynek, aki próbálja figyelni és követni az elhangzottakat, de fáradtsága miatt hatalmasak ásít a Sebő által felolvasott katartikus sorok közepébe. Vagy amikor Bradák Soma dobos, aki saját bevallása szerint is szeret a háttérbe maradni, zavarában csak szaggatott tőmondatokat mond a kamerába, tökéletesen igazolva ezzel önmagát.

A komolykodás mentén, pedig a film egyik csúcsjelenete, mikor Gergely a metafizikai, tudatalatti tapasztaláskeresésről mesél és ezen élményeknek, megismeréseknek a művészetbe való importálásáról, zenébe való csomagolásáról. Arról a fajta meditációs élményvilágról nyilatkozik, amit az ember a Platon kapcsán is gyakran tapasztalhat. Illetve hasonló gondolati csúcs Sebő filozofálása az élet különböző árnyalatainak megélésének fontosságáról, pszichológiai kinyilatkoztatása korunk felszínes boldogságkereséséről, a mélység sötétebb tónusaitól való felesleges félelméről és kerüléséről, mely természetesen a Platon zenei, művészi azonosságának ellentéte. A Platon valóban nem fél a mélységtől, sőt abban van az igazi ereje, hogy megalkuvás nélkül képes az embert a tudat mélyebb rétegeibe rántani.

Aztán megismerjük a Platon Karataev család szélesebb spektrumát, nem csak a támogató szülőket, hanem azokat az embereket, akik nem a színpadon, hanem mögötte felelősek a zenekar sikereiért. Dobos Emőke mellett bepillantást nyerünk Zwickl Ábel hangmérnök és Czeglédi Szabolcs „Szasza” munkálataiba is, akik a tagok elmondása szerint egyenértékűen fontos elemei az alkotói folyamatoknak, vagy azok gördülékenységének.

A film méltó portréja lett a zenekarnak, minden szempontból mély, szórakoztató és informatív, mely nem emeli piedesztálra tagjait, hanem emberi oldalukat mutatja meg, miközben tanúi leszünk, hogyan torkollik a Platon Karataev zenekar eme tagok egységgé formálódásának, köszönhetően valami kivételesen nagyszerűbe és fenségesbe.

A teljes film már megtekinthető a YouTube-on:

CÍMKÉK: