Nyár
Egy 2018-as orosz–francia újdonság, mely az idei cannes-i fesztivál versenyprogramjában debütált. Valóság és fikció keveredése. Film, aminek legfőbb kérdése a „mi lett volna, ha?”.
Tény, hogy nem sokat tudunk arról, valójában mi és hogyan történt Leningrádban a nyolcvanas években. Azt, hogy a magyar keményzene vagy az újhullámos próbálkozások milyen hatást váltottak ki a közönségükből, tudjuk. Mint ahogy már azt is, hogy ezen zenekarok ideológiája és a hatalom kultúrpolitikája között hogyan alakultak a csörteváltások. Remek dokumentumfilmek születtek, ezt vizsgálandó. Ilyen a Kölyköd voltam Almási Tamástól, vagy a Magyar Fal és a Heavy Medál Koltay Gábortól, de ilyen Kövessy Róbert filmje is a CPG-ről, Pol Pot megye punkjai címmel. Az úgynevezett alternatív zenei szcéna feltűnik persze a játékfilmekben is, erre bizonyíték többek között a Jégkrémbalett, vagy ilyen az Eszkimó asszony fázik és A kutya éji dala is. Bár a Nyár a Rocktérítővel is rokonítható. Ugyanakkor ezzel a témával foglalkozik számos elismert tudós is, mint például Klaniczay Gábor vagy Csatári Bence. Első kézből pedig Menyhárt Jenő nyilatkozik, nyílik meg Para-Kovács Imrének a korszakról. Szóval van némi képünk és hangunk arról, hogyan is működött a nyugati zenének a legvidámabb barakkba való beszüremlése, és az milyen hatást váltott ki a közép-keleti rendszerben.
Sejtjük azt is, hogy a hozzánk közeli szocialista országokban mi és hogyan ment. Arról viszont nem sok fogalmunk van, hogyan fogadta ezeket a zenei próbálkozásokat, mondjuk, az orosz néplélek, vagy a szovjet zeneipar. Mi mehetett ott, amikor a magyar kultúrpolitika atyaúristene, Aczél György is csak imígyen legyintett a nem-komolyzenére, „az ember nem disznó, hogy mindent megegyen”. Nem érdekelte tehát őt, és ez volt a szerencsénk, mondhatni, mert viszonylag békén hagyta a lázadó zenészeket. Mázlink volt, ha ezt lehet mázlinak nevezni, azzal is, hogy volt egy Erdős Péterünk, aki bár vissza-visszaélt a hatalmával, de lazábbra engedte a pórázt, mint a szovjetek, épp csak azt nem hagyta, hogy elküldjük időnként, finoman szólva is, a fenébe. Ha a szovjetekre gondoltunk némi haraggal és lenézéssel, akkor pedig egy dolog volt, ami vigasztalóan hathatott, az ő vodka- és cigirekedt Cseh Tamásuk, Vlagyimir Szemjonovics Viszockij. De hát az minden volt, csak nem rockzene. Pláne nem újhullám. Illetve persze mihez képest.
Ám amiről a Nyár szól, az a valami, ami a szovjeteknél nem volt. De még nálunk sem. Mert a CBGB’s nem a szocializmus szülötte. Mellesleg a Bowie-, Blondie-, Talking Heads-vonalat szerintem igen lelkiismeretesen ragadta meg öt éve a rendező Randall Miller. A CBGB mint film már csak Alan Rickman játéka miatt is gyönyörű memento az elhajló zenei kicsapongások és az ezeknek hajlékot biztosító legendás Nem York-i klub emlékének megőrzése érdekében. Valami ilyesmit akart meghonosítani Kyrill Szerebrennyikov is a Nyár című filmjében. De hol van az nyár? A kezdő képsorok szerint Leningrádban és környékén, a nyolcvanas években.
Azokban az időkben vagyunk, amikor a Zoopark (Állatkert) volt a legkeményebben odasózós rock a felügyelet alatti ülőkoncerteken. Kulturált szórakozástevékenység, tán így hívták ezt ott és akkortájt Leningrádban. Lefojtott extázis a koncerteken, ahová mégis belógnak a lányok, akik fehér rajzlapokra róják fel és mutogatják a rockbálványaiknak azt, hogy szeretem. Hogy ez a fickóknak szól, az ikonoknak, vagy magának a zenének – nos, mindennek egyszerre, vagyis a szabadság utáni vágynak, de annak rendesen.
A történet egyszerű. A határokat még éppen nem átlépő, elszállt rocksztár, díva-allűrökkel bíró, ám mégis szimpatikus barátnője (vagy felesége, mindenesetre gyermeke anyja), illetve a köréjük gyűlt kolónia befogad két fiatal zenészt. Mellesleg ők létező figurák, egyikük Viktor Robertovics Coj, a koreai apától és orosz anyától származó későbbi szovjet sztár. A film neki állít emléket. Mégsem emelhetem ki az ilyenkor szokásos életrajzi igyekezetet. Ez nem egy The Doors-film. De nem is egy Bob Dylan- vagy Johnny Cash- vagy Ray Charles-történet – és itt konkrét filmekre utalok. Ez a film nem a valóságon alapul. Kirill Serebrennikov rendezése máshol és másként nyúl a történethez. Pont a hiányt igyekszik megragadni. Azt, ami nem történhetett meg.
A javarészt fekete-fehér filmkockák adnak persze a korszaknak, a melankóliának és nem utolsósorban a nosztalgikus múltnak egy erős hangulati hátteret. Ám a film olykori színesre váltása az abszurd felé hajtja a fejleményeket. Vladislav Opelyants operatőr képei ilyen esetekben nem csak kiszínesednek, hanem még egy animációs roncsolásnak is áldozatául esnek. Ilyenkor a színes és abszurd jelenetek igazából zárójelbe kerülnek. A jelenetek végén mindig elhangzik a mondat: „Ez igazából nem történt meg”. Ez ugyanúgy utal a művészi szabadság kiteljesedésére, mint a fiatalon elhunyt Coj életéhez erősen köthető szétgraffitizett moszkvai falra.
A film igazából Coj indulására koncentrál. Egy olyan időszakra, amikor a nyugati hatások inspirációja által megszületik ezeknek egy oroszosított válfaja: az erős politikai mondanivalóval megspékelt nyers zene és szöveg. Coj szókimondó és egyben költői stílusa és meg nem alkuvása még így is elég simogatóan van jelen a filmben. A fókuszban a szellemi vezér, Májk áll, és persze a múzsa-szerepkörben is brillírozó Natasa. Roman Bilyk és Irina Starshenbaum pontos játéka és erőteljes jelenléte a film javára válik. Az eleinte visszahúzódó, de konok Coj megformálása a Németországban született Teo Yoonak köszönhető. Mint említettem, sajnos a filmből nem derül ki igazán, hogy ki is volt Coj, vagy hogy mit is jelentett a rendszerváltó fiatalságnak a zenekara, a Kino (Mozi). A Nyár mindenesetre érdekes film, de nem a korszak legérdekesebb figurájáról szól, hanem inkább a korszakról, amely hatással volt rá.
A történetet persze végigkísérik a nyolcvanas évek szovjet és amerikai undergroundjának dalai. Bár a filmben csak klubkoncerteket látunk, de a Kino közvetlenül Coj halála előtt, 1990-ben 65 000 nézőnek adott élő koncertet.
A Nyár a Magyar Filmadatbázison
