007 Nincs idő meghalni
A Nincs idő meghalni messze nem a legjobb, de a legmaradandóbb és legmélyebb Bond-epizód, ami egyszerre Daniel Craig gyönyörű búcsúja és Fukunaga zseniális játéka közönsége érzelmeivel.
A Casino Royale-ban feltűnt új James Bond, Daniel Craig az első, aki nem elődjeivel azonos módon, a kész 007-est örökölte. Az alkotók 2006-tól folyamatosan építették fel Bond rebootolt karakterét, a megszokott attribútumok mellett a filmek fő elemévé az ügynök eredettörténete, pszichéje vált. Már első filmjében is érezhettük, hogy Craiggel nem csak új színészt, hanem új Bondot is kaptunk: a macsó jellem alatt kezdett fel-felsejleni az az ember, akivé James a Nincs idő meghalni című epizódig válik.
Daniel Craig, mint James Bond
A Craig-éra alatt született filmek az első olyan darabjai az univerzumnak, amik nem csupán a színészt tartják meg, hanem történetileg, sőt a karakter jellemének alakulását tekintve is összefonódnak: az első filmben elszenvedett trauma és bizonytalanság még Craig utolsó Bond-filmjére is rányomja a bélyegét. A mítosz – egyúttal a karakter – határait már a Casino Royale is elkezdte feszegetni, ez a folyamat pedig végül Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájához hasonló, újragondolt, nagyívű eposzokat eredményezett. Habár Bond múltjával, érzelmeivel, démonjaival, humánusabbá tételével már a Casino Royale is foglalkozott (emlékezzünk csak a Vesper Lynd (Eva Green) sokkja miatti zuhanyzós jelenetre, ami az egyik legszebbje a Craig-érának), a 007-es pszichéjében igazán mélyre Sam Mendes kezdett el ásni a Skyfallban. Ezt követte a Spectre – A Fantom visszatér is, így a Skyfall és a Nincs idő meghalni egy külön trilógiaként is definiálható az egyébként kontinuitásukat tekintve összefüggő 5 Craig-féle filmen belül.
A Nincs idő meghalni a Spectre folytatása: James Olaszországban nyaral dr. Madeleine Swannal (), amit egy, a Spectre által végrehajtott robbantás szakít félbe. James-en átfut a néhai Vesper által okozott bizalmatlanság érzése, így végül vonatra teszi a titkolózó, árulónak tartott Madeleine-t, ő maga pedig áthelyezi fő hadiszállását Jamaicába. Innen érkezünk meg öt évet ugorva a jelenbe, ahol egy titokzatos szervezet kezdi el sorra meggyilkolni a Spectre tagjait, a nyugdíjas éveit élvező Bondot pedig a CIA-s Felix Leiter (Jeffrey Wright) hívja vissza.
Léa Seydoux és Lashana Lynch
A True Detective-et is jegyző Cary Joji Fukunaga megtartotta a régi Bond-receptet, miszerint az MI6 ügynökének újfent meg kell mentenie a világot egy közeledő katasztrófától, ami igencsak aktuálisra sikeredett: habár a film 2019-ben készült, a főgonosz, Lyutsifer Safin (Rami Malek) egy specifikus, intelligens vírussal akar tömegeket lemészárolni. A film pedig néhol valószínűleg nem tudatosan, de nagyon okosan kikacsint arra az időszakra, ami miatt másfél évet húzódott a 25. Bond-film premierje: a vásznon is előkerül az ellenanyag kérdése, a karantén, de Q egyik gegje még az oltásokra, az azok okozta bizalmatlanságra és az oltásellenesekre is kikacsint. Fukunaga pedig Bond személyes ügyévé is teszi az új akciót, aláhúzva, egyúttal feloldva azt, ami az előző 4 film állított: Bondra soha nem az ellenfelei, sokkal inkább a saját érzelmei, démonjai jelentik a legnagyobb veszélyt. A Nincs idő meghalni tovább folytatja Mendes munkáját, tovább keresi a választ arra kérdésre, hogy hogyan vált a 007-es azzá, akit mi megismertünk, és a válaszokat tekintve Fukunaga a falig megy: Craig utolsó filmje a franchise legérzelmesebb, legmélyebb kalandja, amely során az akcióhősből drámai hőssé; a rideg, baltaarcú gyilkológépből pedig egy tépelődő, igazán szerethető emberré válik.
Rami Malek
A Nincs idő meghalni tipikusan az a film, ami szerethetősége, gyönyörű és szívfacsaró érzelmi töltete miatt fog maradandóvá válni, nem pedig kifogástalan története miatt. Habár Fukunaga azzal, hogy James-t magánemberként is, nem csupán ügynökként helyezi a történések centrumába gyönyörűen íveli és zárja le a figura jellemfejlődését, ahogy teszi ezt több karakterívvel is; Safin talán az eddigi legsúlytalanabb főgonosz, aki csupán külsejét tekintve imponáló. Pedig Malek karizmája, színészi tehetsége lehetővé tette volna, hogy az eddigi, magas lécet megütő antagonistákon akár túl is nőjön (a nyitójelenet zsenialitásához nagyban hozzátesz horrorisztikus jelenléte), szerepe lapossága, egydimenziós mivolta, az igazi motiváció nélkülözése könnyen feledhetővé teszi. Fontos még megemlítenem Paloma ügynököt (Ana de Armas), aki a Tőrbe ejtvéhez hasonlóan esetlen és bájos, üde színfoltja a filmnek, briliánsan figurázva ki Bond egyik fő attribútumát és védjegyét. A humorért mellette a 007-es titulust megszerző Nomi (Lashana Lynch) és Bond szópárbaja, illetve James jól ismert cinikus mondatai is felelősek, amik minőségét valószínűleg jelentősen emelte a szkript írásában résztvevő Phoebe Waller-Bridge is. Az akciójelenetek szépen koreografáltak, de nem nyújtanak újdonságot, mégis mesterivé teszik azok a tűpontos finomságok, amelyek tömkelege nélkül nem lenne a nyitójelenet sem az egyik legjobb Bond-entrée valaha.
Ana de Armas
A 163 perces játékidejével a Nincs idő meghalni a leghosszabb Bond-film, azonban ez cseppet sem érződik. A gyönyörű képek, a kameramozgás, a vizuális megoldások azonnal lenyűgözik, egyúttal berántják a nézőt, Fukunaga pedig ugyanolyan ügyesen játszik közönségével, ahogy azt a True Detective-ben is tette: végig fenntartja –változó intenzitással – a feszültséget, miközben vizuálisan is alátámasztja az érzelmeket, kígyó módjára lassan, szinte észrevehetetlenül tekeredve a néző köré, esélyt nem adva, hogy a filmen kívül maradjon. Tervszerűen játszik nézőjével, hogy aztán az egyedi finálé igazán gyomron vágjon, megrendítően és váratlanul hasson. Mindezt pedig aláfesti Hans Zimmer zenéje, aki ezúttal nem az erőteljes, sokszor meglepő dallamait használja; ez sokkal inkább a háttérben halkan szóló, a jelentet inkább kísérő, mintsem annak kezét fogó, esetleg azt uraló aláfestés.
Az eddigi legjobb alakításával búcsúzik
Fukunaga rendezése egyszerre tiszteleg a Bond-mítosz rajongói előtt és visz végbe egy egyedülálló, és rendkívüli változást a karakter jellemét illetően. A Nincs idő meghalni gyönyörű, gyomorba vágó hattyúdala Daniel Craignek, aki az eddigi legjobb alakításával búcsúzik. Craig legjelentősebb öröksége, hogy érző embert tudott faragni egy tökéletesre csiszolt, sablonos fantáziaképből. Neki köszönhetjük, hogy Bond levetkőzte az őskori macsó jellemét, a toxikus maszkulinitást; nem csupán megkedveltette, hanem megszerettette a nézőkkel az általa megtestesített 007-est. Az utókor mutatja majd meg, hogy mekkora nyomot hagyott Daniel Craig a mítosz idővonalán, de nem csupán egy állomás lesz Brosnan és a következő színész között. Kár érte, kiváló ügynök volt.
