A hátrahagyottak – A The Leftovers első két évadáról spoilermentesen
Kifinomult történetvezetés, elsőrangú színészi alakítások és rendezői munka – szoros a mezőny, de a The Leftovers első két évadával gond nélkül sorakozik fel az HBO legnagyszerűbb sorozataihoz és válik egyúttal a televíziózás újabb megkerülhetetlen állomásává.
Fotók: HBO
Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy a bevezetőben elejtett jelzőhalmozások ellenére egyáltalán nem könnyű méltatást írni a The Leftovershöz. Miként Darren Franich kitűnő esszéjében rámutatott: bármi, ami miatt ezt a két szezont megtekintésre ajánlhatnánk, rögvest el is tántoríthatja a potenciális nézőt; mert itt valahogy semmi sem úgy működik, mint ahogy várnánk. Lássuk először is a kiindulópontot: a világ lakosságának két százaléka egyik pillanatról a másikra köddé válik. Noha az eltűnt személyekről, eltűnésük körülményeiről a cselekmény előrehaladtával számos információt kapunk, ne legyenek illúzióink: a számtalan felkínált magyarázat közül nem derül ki egyértelműen, mi is áll a sokak által csak „elragadtatásnak” nevezett, mindent alapjaiban megváltozató esemény mögött. Ehelyett viszont jóval hangsúlyosabb szerephez jutnak majd a veszteségekkel megküzdeni kénytelen, magyarázatot kereső, hátramaradt családtagok, barátok vagy akár ellenségek. Így az eddig megjelent húsz rész, ha eltérő mértékben is, de kivétel nélkül a gyászmunkát tematizálja, a feldolgozhatatlan feldolgozását. Innen nézve a The Leftovers a frusztráció sorozata. Ez elsőre aligha csalogató, ám nagy hiba volna pusztán ezért lemondani erről a minden részletében alaposan átgondolt és kidolgozott alkotásról.
Az egész talán úgy a leginkább megközelíthető, ha valamiféle (gondolat)kísérleti terepasztalként képzeljük el: vajon miféle reakciókat válthatna ki a világból egy ilyen megmagyarázhatatlannak tűnő esemény? Hogyan értelmezi a felfoghatatlant a hit embere, és milyen módon a tudományé; hogyan éli meg az eltűnést, az elragadtatást követő éveket az, akinek az egész családja vált köddé, és hogyan az, akinek valamennyi hozzátartozója itt maradhatott. Miféle csoportosulások szerveződhetnek ott, ahonnan a csoda (vagy az apokalipszis lehetősége) többé nem zárható ki teljes bizonyossággal? Az összes rész magában rejti az összeomlás, és ezzel együtt a megszabadulás lehetőségét is, megindító karakterdrámát hozva.
A kritikai elismertség egyik legfontosabb pillére a kérdésfelvetés minőségén túl a színészek remeklése: a történet középpontjában álló rendőrt játszó Justin Theroux (Mulholland Drive, Inland Empire) alakítása tökéletesen adja vissza az egyszerre macsó és esendő férfi pokoljárását. A Doctor Whoból is ismert Christopher Eccleston ugyancsak nagyszerű a hitét megőrző, ám korántsem feddhetetlen jellemű papként; Liv Tyler és Ann Dowd villámgyorsan, de így is hitelesen válik mellékszereplőből ikonikus, meghatározó karakterré; Carrie Coon dühkitöréseit sem egykönnyen fogjuk feledni. Még a legkisebb jelentőséggel bíró mellékszereplők is élő figurák. Egytől egyig megváltást és kiutat kereső jellemek sorakoznak fel – még ha rövidesen azzal is kell szembesülniük, hogy számos különböző módon egyaránt értelmezhetőek a fenti fogalmak.
És persze mindez egyszersmind kísérlet a nézővel is, egy csavaros, ám minden ízében átgondolt forgatókönyv segítségével. A sorozat kapcsán makacsul tartja magát a tévhit, hogy fukarkodik a feldobott kérdések megválaszolásával; a fanyalgók sietnek megjegyezni, hogy ez is csak egy nagy lufi, hiszen nem tudjuk meg, mi is ez a titokzatos elragadtatás, és hogy hol vannak azok, akik szemmel láthatóan nincsenek itt. Kísért a Lost szelleme, természetesen: jelen sorozat készítője (a saját regényét adaptáló) Tom Perrotta mellett az a Damon Lindelof, aki a 2010-ben lezáruló tévés mérföldkő létrehozásában (és többek szerint elbaltázásában) egyaránt tevékeny szerepet vállalt. Tény, hogy Lindelof korábbi munkájának számos alkotóeleme jelen esetben is képviselteti magát (több szálon futó cselekményvezetés, flashbackek, popkulturális idézgetések stb.), de itt szó sincs a rejtélyesség megalomán vagy öncélú halmozásáról – ami persze nem zárja ki azt, hogy egy-egy rész után ne merüljünk el órákra a netes fórumok böngészésével és hajnalig tartó elméletgyártással a felmerülő bibliai idézetek, szimbólumok fejtegetése kapcsán. De azért maradjunk annyiban, hogy ez inkább csak a hab a tortán, egy nagyszerű dráma megkoronázása.
A készítők amúgy sem tesznek úgy, mintha bármire is minden kétséget kizáró, mindenre kiterjedő, tökéletes megoldással szeretnének szolgálni. Sokkal többre tartják ennél a figurák közötti kapcsolatok elmélyítését, valamint az eltérő jellemek ütköztetéséből fakadó lehetőségek kihasználását. Nincsenek nagy lózungok, emlékeztet minket egy-egy dialógus: mindig akad valaki, aki az elkeseredett válaszkeresőket helyre teszi annyival, hogy „az életben nem szabad folyton a nagyobb célok felé törni, hanem megelégedni annyival, amennyi most van”. Az önreflexió, a minden jelkép mögött mániákusan jelentést kutató magatartás kifigurázása apránként teljesedik ki, és ez a fajta (korántsem biztonsági játékra törekvő) intelligencia igazán a második évadban ér csúcsra: van egy katartikus, a történet logikájába magától értetődően illeszkedő pillanat, ahol az egyik főhős lelkileg teljesen összeroppanva azt mondja a másiknak: „nem értem, mi történik itt”. Addigra jó esetben mi magunk is rájövünk: nem kell érteni mindent ahhoz, hogy élvezni tudjuk a The Leftoverst. Hogy milyen stílusosan, eredetien és parádésan vezet minket eddig a pontig, azt mindenkinek magának kell felfedeznie. Ez számos egyéb szempontból is hálás feladat: a rendezés folyamatosan nő fel a forgatókönyvhöz, a zene szintén emlékezetes. Max Richter futamai alig csendülnek fel, rögvest érzelmi hullámvasútra ültetik a gyanútlan nézőt; gondosan válogatott a vendégdalok szerepeltetése is – hogy mást ne említsünk, a The Pixies Where is my mindjával megtámogatott záró jelenet a Fight Club fináléjának méltó örökébe lépett. És ott a fényképezés is, ami rengeteg pluszt ad, és remekül érzékelteti a két évad antológiaszerűségét a képi világ tónusváltásaival.
Függetlenül attól, hogy az utolsó szezon vajon képes lesz-e hozni az első kettő által nyújtott minőséget (érdemes utánakeresni, miként tüntettek a rajongók a folytatásért), az eddigiek érdemeit aligha fogja kisebbíteni. A The Leftovers már most kerek, egész alkotás, megrendítő fináléval, és bizony minden esélye megvan arra, hogy hamarosan a Six Feet Under (Sírhant Művek) vagy mondjuk a Twin Peaks mellett emlegessük. Bárhogy is lesz: sokáig velünk fog maradni.
A hátrahagyottak (The Leftovers) – 1-2. évad. Rendezők: Mimi Leder, Carl Franklin, Keith Gordon, Peter Berg, Craig Zobel. Forgatókönyv: Damon Lindelof, Tom Perrotta, Jacqueline Hoyt, Kath Lingenfelter, Patrick Somerville. Szereplők: Justin Theroux. Amy Brennema, Christopher Eccleston, Liv Tyer, Ann Dowd, Margaret Qualley, Chris Zylka, Carrie Coon. Gyártó: HBO.
A hátrahagyottak a Magyar Film Adatbázison
