Interjú Nagy Dénessel
Nem sok elsőfilmes rendező büszkélkedhet a Berlinale legjobb direktorának járó Ezüst Medvével, Nagy Dénes azonban távolról sem csak emiatt lehet érdekes. Dokumentumfilmjeiben és rövidfilmjeiben egyaránt felfedezhető az a markáns szerzői hang, ami a szeptember 16-án megjelenő Természetes fényt egyedülálló élménnyé teszi. Egy hűvös nyár végi reggelen ültünk le beszélgetni a rendezővel, hogy utánajárjunk, mi rejlik e mögött a hang mögött.
Nagy Dénes a Természetes fény forgatásán
Fotó: Martins Cirulis
Mennyiben különbözik, ahogy egy dokumentumfilmhez és egy játékfilmhez közelítesz?
A legtöbb esetben ez a kettő eléggé elválik egymástól. Nálam ez azért van máshogy, mert én nem az a rendező vagyok, aki megszerkeszti saját valóságát. Engem sokkal jobban érdekel a valóságban létező dolgok megfigyelése, mint annak reprodukálása. Talán azt mondanám, hogy én egy megfigyelő vagyok, ezért fonódik olyan szorosan össze a dokumentumfilm és a fikció.
Tehát hasonló technikákat alkalmazol mindkettőben?
Igen, nálam a játékfilmek is ebből a megfigyelő pozícióból épülnek. A legjobban a valóság megfigyelése érdekel, de nem egy szilárd nézőpontból, hanem egy állandóan fürkésző és ezáltal bizonytalan pozícióból. Nem szeretnék úgy tenni, mint aki többet tud a szereplőimnél. Nem az a lényeg, hogy milyen technikával dolgozol, hanem hogy ami ott van a kamera előtt, az valóságos legyen. Ha egy amatőr színésszel dolgozol például, az ő jelenléte ennek a valóságnak a garanciája, ő önmagát fogja adni akkor is, amikor azt mondod neki, hogy vonuljon át a szobán.
Azt gondolnám, hogy egy amatőr színésznek épphogy nehezebb elengedni magát a kamera előtt.
Nehezebb, mint egy gyakorlott színésznek, persze. De nem az elengedés a leglényegesebb dolog, hanem az, hogy képes legyen önmagát adni. És ennek a kulcsa, hogy ne állandóan önmagát figyelje. A vidéki embereket, akikkel a legtöbb esetben dolgozom, ebből a szempontból érdekesebbnek tartom a városi embereknél.
Miért?
A városi emberek hajlamosabbak folyton magukat figyelni. Egy filmes helyzetben pedig az az érdekes számomra, aki nem ezt teszi. Vidéken sem egyszerű ilyen embereket találni, nem általánosítanék annyira, hogy a városi és a vidéki emberek között ekkora a különbség, de vidéken megvannak még azok az emberek, akik nem kontrollálják állandóan a gesztusaikat, reakcióikat. A dokumentumfilmnek és a játékfilmnek a szereplőkeresés a kulcsa. Én olyan szereplőket keresek, akik nem azon izgulnak, hogy mi mit gondolunk róluk.
Fotó: Kölcsey Levente
Attól lehet ez, mert ők nem igyekeznek a társadalom követelményeihez adaptálódni?
Abból a távolságból is adódhat, ami a konvencionális, modern világtól választja el őket. A közösségi média állandó és kényszeres reflexiót diktál. Azt, hogy mutass magadról valamit, ami nem feltétlenül te vagy. Egy olyan ember, aki egész nap kint van a pusztában száz tehénnel, vagy kaszál a mezőn a tűző napon, neki más kapcsolata van a világgal és önmagával. Nem kell állandóan alkalmazkodnia, azt figyelnie, hogyan van begombolva az inge, verejtékes-e az arca, mennyiben megfelelő a viselkedése.
Hogyan kezded el a szereplőválogatást? Van egy kialakult módszered erre?
Erre nincsenek igazán módszerek, mindig máshogy alakul. Mivel viszonylag kevés ilyen film készül, nincs egy bevett rendszer, ami előírja, hogyan kell amatőr szereplőket keresni. Profi szereplőkre vannak casting ügynökségek, akik segítenek a feladatban, de itt egy labirintusba kell bevenned magad. Valami módszertant mindig szükséges felállítani, de az adott film témája szabja meg, hogy merre keress.
Gyakran házról házra kell járni, hogy megtaláld azt, akit keresel. Egyébként ez egy jó módszer tud lenni, de mindig kell valaki, aki ismeri azt az adott közeget, a környéket. Nekem mindig ez volt a legizgalmasabb. Faluról falura járni.
Ilyenkor kiválasztasz egy régiót, amit körbe tudsz járni?
Mivel a lehetőségek tárháza végtelen, érdemes térben behatárolni egy területet, hogy legyen valami támpontod. A Lágy esőnél például Mezőszemere volt ez a település, ahol a Bukta Imréről szóló dokumentumfilmet, a Másik Magyarországot is forgattuk.
A Természetes fény-nél is volt egy hasonló módszerünk. Olyan filmes kollégáimat, akik vidékről származnak, kértem meg, hogy vigyenek el a saját szülőfalujukba. Velük tudtam eljutni ezekbe a közösségekbe. És éppen ezért, minden háznál nagy szeretettel fogadtak.
Általános tapasztalatom, hogy vidéken nagy nyitottsággal fogadnak. Egy nagyobb városban, mint például Budapesten, többnyire gyanúsan figyelik a filmeseket. Talán pont azért, mert mindenki tart tőle, hogy miként fogod megmutatni őket. Ezt a gyanút vidéken nem igazán tapasztaltam. Ott még megvan a bizalom. El tudják hinni, hogy jó szándékkal vagy ott és könnyebben beengednek az életükbe.
Fotó: Kölcsey Levente
És szívesebben is állnak a kamera elé?
Nem egyből kell valakit a kamera elé állítani. Azt megelőzi egy hosszú ismerkedési időszak. Nem ajánlott úgy indítani, hogy te leszel az egyik főszereplő és gyere el velünk egy hónapra forgatni. Ez nem működne. Az ismerkedés közben kell megéreznem, hogy valaki hogyan működik majd a kamera előtt. Bizonyos szempontból ösztönösen hozunk döntéseket, és ebben van kockázat. Tehát a filmgyártás szempontjából ez nem egy életbiztosítás.
Fordult elő olyan, hogy a forgatáson derült ki valakiről, hogy mégsem működik olyan jól, mint gondoltad?
A legnagyobb probléma az volt, ha valaki meggondolta magát az utolsó pillanatban. Mert egy leszerződött színész megjelenik a forgatási napon, de egy vidéki parasztemberrel hiába íratnál alá ilyen szerződést. Ha úgy gondolja, akkor nem jön el következő reggel a forgatásra, és kész. Ez egy olyan kockázat egy filmprodukció számára, amit érthető módon kevesen akarnak vállalni. Nagyon hálás vagyok a közvetlen munkatársaimnak, elsősorban a producereimnek, László Sárának és Gerő Marcellnek, de Dobos Tamás operatőrnek is, hogy végig hittek bennem, és abban az alapkoncepcióban, hogy ezt a filmet amatőr szereplőkkel lehet csak elkészíteni.
Hatalmas türelemjátéknak hangzik egy ilyen produkció.
Ez egy lassú folyamat. Fontos a személyes viszony, ezért nem lehet gyorsan, profin csinálni. Sok benne a véletlen, és a filmgyártás valószínűleg sosem fog tudni ráállni az ilyen típusú filmek készítésére. Bármennyire is magasnak tűnik egy nagyjátékfilm költségvetése, az előkészítésre jellemzően alig szánnak valamit ebből. A mi filmünknél, ahol az előkészítés a lelke mindennek, ahol akár évekig szükséges szereplőket keresni, ez egy nagyon komoly probléma. A filmipar arra van ráállva, hogy 3-4 hónap felkészülés után kezdődik is a forgatás. Nálunk ez 3-4 éven át is tarthat, ezt nagyon nehéz finanszírozni. Tehát gyakorlatilag éveken át mindenki lelkesedésből dolgozik.
Nekem nagy szerencsém volt, hogy olyan emberekkel sikerült együtt dolgoznom, akik szenvedélyesen hittek a filmben. Egyébként számomra ez az egyik leghálásabb része a filmkészítésnek. Egy szenvedélyes csapattal való közös építkezés. Talán azt is lehet mondani, hogy ez nem egy profi filmezés, mert nincsenek bejáratott módszerei és rendszerei. Nincsenek garanciák.
Fotó: Martins Cirulis
Tehát egyfajta felfedezés minden forgatás. Önfelfedezés is neked?
A filmkészítés számomra egy kényelmetlen folyamat. Nem olyan, amiben otthon érzem magam. Ezért is mondom, hogy nem tartom magam profinak. Mert egy profi szerintem mindig tudja a következő lépést, minden eshetőségre van egy biztos megoldása és teljes kontrollja van afelett, amit csinál.
De nem éppen ilyenkor huny ki a fény egy alkotóból?
Lehet. Mindenesetre nálam ennek a veszélye nem áll fenn. Itt állandóan az ismeretlenben kell tapogatózni és valahol ez a folyamat önismereti része. Egy állandó küzdelem. Számomra ez a betervezhetetlenség a filmkészítés egyik legfontosabb kihívása. Hogy megtaláljam helyemet az ismeretlenben, és merjem elengedni a kontrollt.
A filmjeid mintha a nézőtől is elvárnák ezt a nyitottságot.
Nekem célom, hogy a néző számára ne legyen egyből egyértelmű, miről is szól a film. Ha föladja a kényszeres támpontkeresést, egy idő után talán nyitottabb tud lenni a mélyebb rétegekre. Nem várja tíz perc után, hogy megértse, mi történik, inkább a jeleneteket kezdi el figyelni. A szereplőket, más szemszögből.
Cél, hogy ne mondjam meg, mit kell gondolni, vagy érezni. A filmjeim egyfajta kötéltáncot járnak, és folyton a határán vannak annak, hogy lezuhanjanak. Az én feladatom, hogy megteremtsem az egyensúlyt.
A te metodológiád, mondhatni, a hagyományos szerzői filmes megközelítés ellentéte. Nálad az egyéni alkotás helyett egyfajta kollektív szerzőiség működik. Jól gondolom?
Mi úgy dolgozunk, hogy mindenki beletesz valamit a személyes látásmódjából és ezek összegéből jön létre a film lényege. Nem csak a rendező személyisége érvényesül, hanem az összes többi kreatív alkotóé is. Ezáltal mindenki a magáénak tudja érezni a filmet egy kicsit.
Fotó: Csata Hanna
Nálatok ez a mindenki egy nemzetközi csapatot jelentett. Nemzetközibbet a legtöbb ma készülő magyar filmnél.
Igen, ez a finanszírozás hozománya volt. Bizonyos országok azzal a kikötéssel adnak pénzt, hogy külföldi stábtagokat is fel kell venni, ami elsőre kényszerű dolognak tűnt, de végül nagyon jót tett a produkciónak. Sokat hozzáadott a végeredményhez. Érdekes dolog, hogy más országból érkező emberek mit látnak egy magyar filmben. És egészen mást, mint mi. Az ő szemszögük segített sínen tartani a filmet bizonyos szempontból. Ők a lényeget látják benne és nem a magyar történelmet. Egy univerzális jelentést, ami ugyanolyan fontos, mint elhelyezni a filmet a saját közegünkben.
Társadalmi felelősségvállalás számodra a filmkészítés?
Igen is meg nem is. Egyfajta filmes hagyomány itt Kelet-Európában, hogy a filmjeink gyakran szólnak társadalmi problémákról. Érdekes módon ez nem annyira magától értetődő. Az amerikai filmkészítésben például ez ritkábban jelenik meg. Ott inkább egy-egy érdekes helyzettel foglalkoznak. Itthon szerintem igény van rá, hogy egy film a társadalomról is valami lényegbevágót közvetítsen.
Emellett alkotóként szerintem nem szabad, hogy ez cél legyen. Nekem, mint alkotónak elsősorban arra kell figyelnem, hogy önmagamhoz legyek hű. Hogy őszinte tudjak lenni a keresésemben. Ne legyek túl magabiztos, vagy cinikus és ki tudjam zárni az elvárásaimat. Tehát, hogy jelen tudjak lenni a keresésben és ne térjek el arról az útról, amit belül jónak érzek.
Amivel nekem foglalkoznom kell, az a kérdezés. Nem megelégedni egy közegyezményesen elfogadott válasszal, hanem mindig tovább kérdezni. Én ebben látom a legfőbb problémát az elmúlt száz-kétszáz év történelmének feldolgozásában. Ahol mások megállnának, én ott tovább kérdezek. Ezt az életben és a filmkészítésben is fontosnak tartom.
A második világháborúbeli magyar részvétel is egy ilyen kérdezés nélkül hagyott téma. Miért tartod fontosnak, hogy foglalkozzunk vele?
Próbálok kijönni az áldozat-elkövető kategóriákra való egyszerűsítésből, amire hajlamosak vagyunk, ha a történelmet vizsgáljuk. Ez a gondolkodás szerintem nem visz közelebb a megértéshez, vagy akár a feldolgozáshoz. A filmünkben egyszerre bűnösök és áldozatok a szereplők és szerintem sokkal izgalmasabb, ha ez a két dolog nem élesen elválasztva jelenik meg. Többet tudunk meg így önmagunkról is és valahol ez a lényeg. Amikor embereket otthonaikból, családjaiktól rángatnak el, hogy egy idegen földön szolgáljanak, majd olyan helyzetbe kerülnek, ahol a helyi civil lakosságban kell kárt tenniük, ott teljesen más kérdések kerülnek elő.
A bűn, a lelkiismeret, ezek olyan dolgok, amelyekre nincsenek egyértelmű válaszok. Semetka, a film főszereplője egyszerre érzi felelősnek magát ezekért az emberekért, de mégsem tud semmit tenni értük. Nem lehet pontosan eldönteni, hogy mi zajlik benne. A legtöbb hollywoodi dramaturgia az ilyen problematikákat úgy oldja meg, hogy az embernek egy jó és egy rossz út között kell választania. A valóság nem így működik szerintem.
Fotó: Kölcsey Levente
Ennek a témának nálad személyes érintettsége is van. Nagyapád háborús történetei hogyan befolyásolták a filmet?
Ha valaki elmesél egy történetet a valóságról, a második alkalommal már ezt az egyszer elmesélt történetet meséli el újra, a valósághoz pedig innentől kezdve nagyon nehéz visszajutni. Ez szerintem nagyapámnál is így lehetett. Nem tudott visszaemlékezni arra, ami valóban történt, az érzéseire, bármennyire is próbáltam kérdezgetni, mindig csak ugyanazokat a narratívákat ismételgette.
Úgy gondolom, hogy ezekkel a dolgokkal fontos foglalkozni és adott esetben a felmenőink múltja ránk is kihathat. Nagyapámat ’56-ban meghurcolták, elvesztette az állását, mert mondott egy beszédet a faluja főterén. Tudom, hogy éveken keresztül félelemben élt ő és az egész családja, erről az időszakról mégsem sikerült megtudnom többet se tőle, se nagymamámtól.
Hiszek abban, hogy őseink történetei és tapasztalatai is velünk vannak. Az ő szorongásaik, dilemmáik minket, utódokat is befolyásolnak. Úgy gondolom, hogy amit ők nem tudtak feldolgozni azt nekünk kell felderítenünk és megoldanunk.
Édesapám például hat éves volt, 56-ban, amikor megkezdődtek a meghurcolások. Éjszakánként a rendőrök bezörgettek hozzájuk és megalázták nagyapámat, de ezekről az eseményekről sosem beszéltek, sem akkor, sem azután. Hogy ez hogyan hatott az apámra, arról ő sosem beszélt, és kérdés, hogy rám milyen hatással voltak ezek a kimondatlan családi traumák. Így értem azt, hogy nem csak a saját, de családunk múltja is bennünk él, velünk van.
A filmet, ha a sors is úgy akarja, szeptember 16-án mutatják be a magyar mozik. Izgulsz a nagyközönség fogadtatásától?
Nem mondom, hogy nem érdekel a közönség véleménye, de mi elkészítettük a filmet, innentől kezdve pedig éli a maga életét. Örülünk neki, ha minél többen látják, annak különösen, ha többüket meg is érinti, érzéseket vált ki belőlük, de bennem nincs egy várakozás, vagy izgalom a fogadtatással kapcsolatban. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy nem kellett olyan kompromisszumokat kötnöm a filmkészítés során, amelyeket megbántam volna. Mi beletettünk mindent, amit szerettük volna, az életünk rész lett, de úgy gondolom, hogy, ezentúl a többi már nem a mi dolgunk.
Nagy Dénes
Fotó: Dobos Tamás
Dokumentumfilm vagy fikció? Mit lehet tudni következő projektedről?
Mindkettő. Egyelőre annyit mondhatok, hogy két dokumentumfilm van tervben és az egyiknek köze lesz a Természetes fényhez. A játékfilm egyelőre maradjon homályban.
A Berlinale óta rengeteg kapu nyílt meg számodra és úgy hallottam, hogy több forgatókönyvet is kaptál megfilmesítésre. Vállalnál megbízásos projektet?
Csupán azért nem szeretnék elvállalni egy filmet, mert valami miatt érdekesnek tartom. Úgy gondolom, hogy ez nekem nem lenne elég. Többre van szükségem. Arra, hogy sajátomnak tudjam a témát és személyesen kötődjek hozzá.
