Mutánsok nyugdíjazás előtt

|

X-Men: Sötét Főnix

Összetákolt cselekményével, kifilézett karaktereivel és egy harmatgyenge befejezéssel az X-Men: Sötét Főnix lehangoló végszava a mai szuperhőstrendet megalapozó franchise-nak.

Úgy tűnik, sosem fogunk megszabadulni a szuperhősöktől. Ha egy kimúlik, poraiból azonnal újak emelkednek ki. Az X-Men-filmek éppen egy hasonló feltámadás előtt állnak, egyelőre azonban csak a temetésnél tartunk. Ez lenne a Sötét Főnix, ami sötét képet elsősorban Hollywood innovációs készségeiről fest újrafelhasznált cselekményével és egy 20 éves franchise rendkívül semmitmondó lezárásával.

Az X-Men egy 1963-ban Stan Lee és Jack Kirby képregénylegendák által megalkotott szuperhőscsapat. A karakterek születésük óta rajzfilmek, videojátékok, akciófigurák és filmek tömkelegének voltak témái a több ezer róluk kiadott képregény mellett. A 2000-ben megjelent, X-Men – A kívülállók című film egy aránylag alacsony költségvetésű műfaji filmes kísérlet volt az akkoriban gyakorlatilag még nem létező képregényfilm irányzatában. Színes, szagos, erőszakos szuperhősei pedig tornádóként sodorták le lábairól tízéves önmagamat és mellesleg egész Hollywoodot. Ez az eredettörténete egy filmrajongó karrierjének és a 21. század eddigi legjövedelmezőbb filmes irányzatának, ami 20 évvel később feltartóztathatatlan szuperhősvírussá nőtte ki magát.

Az X-Men – ha van olyan, aki még nem tudná – egy olyan világban játszódik, ahol a homo sapiensek egy része tovább fejlődött „homo superior”-nak, nevezett felsőbbrendű lényekké, közismertebb nevén mutánsokká. Ezek a szuperképességű lények természetesen a hétköznapi emberekben kisebbségi komplexust generálnak, az X-Men történetek pedig e szembenállás kérdésköreivel foglalkoznak. Na jó, valójában inkább a különböző szupererők összecsapásai és a vizuális effektusorgiák játsszák a filmek főszerepeit. A közeg és a mögöttes mondanivalói előítéletekről, a szegregációról és a társadalmilag elnyomottak erejéről mégis valós értékekkel ágyaztak meg a multimilliárd dolláros filmszériának. A közel húsz évet felölelő X-Men-filmek mindig is notóriusak voltak kiszámíthatatlan színvonalukról. A minden értelemtől és érzelemtől mentes X-Men kezdetek: Farkastól a képregényfilmek műfaját kreatívan újraértelmező Loganig a teljes spektrum fellelhető köztük.

A koherenciát, amit a jóval később indult Avengers-féle Marvel-filmek – már az unalomba fordulóan – tökéletesre fejlesztettek, a felmenőiknek számító X-Men soha nem volt képes adaptálni. Egymásba gabalyodott idősíkok, egy félig újraindított franchise, időutazás, semmitmondó karakterek tömkelege, és ez csak néhány a narratológiai zsákutcából, amibe a franchise az idők során teleportálta magát. Ahogy az Hollywoodban lenni szokott, a nagy bukások ellenére nem hagyták időben nyugdíjba vonulni az aranytojást tojó mutáns tyúkot, a Sötét Főnix pedig kritikailag és gazdaságilag egyaránt csúnyán elhasalt. Olyan csúnyán, hogy valószínűleg akkor sem született volna folytatása, ha nem lehet tudni, hogy ez a film fogja lezárni az X-Men-szériát. Tanulni nem lehet tőle, de rengeteget lehet tanulni belőle.

Cselekményében a képregénysorozat egyik legnépszerűbb és legtöbbet feldolgozott eposzát olvasztja magába a film. Jean Grey (a Trónok harca után mozis karriert indító Sophie Turner) egy a világűrből származó ősi energia által hatalmas erőre tesz szert, de elveszti az irányítást képességei felett. Az örök eminens, visszahúzódó éltanuló így barátaira és ellenségeire egyaránt veszélyes, intergalaktikus Carrie-vé válik. A karakter belső vívódásai, barátainak dilemmái, a csapat felbomlása és mindemellett a világmindenség fennmaradásának problematikája ötvöződik a képregény történeteiben, amit több éves karakterépítés és egy tehetséges, elhivatott író újszerű látásmódja tett klasszikussá. Megfosztva az újdonságfaktortól, kidolgozott karaktereitől és egy alig több mint másfél órás filmbe tömörítve azonban a történet egy elcsépelt, túldramatizált egyveleggé válik. Így pusztán a látványos – és teljesen súlytalan – harcjelenetek közti időt hivatott kitölteni.

A Sötét Főnixből leginkább a megfáradtság sugárzik, és az, hogy ez a film már csak egy kollektíven kiszenvedett, kötelező tiszteletkör az összes résztvevő számára. Nincsenek következetes döntések, a legelhivatottabb karakter is egy csettintésre feladja elveit és céljait, amint egy harcjelenet azt igényli, hogy álljon össze ideológiai ellenfelével. Az olyan meghatározó elemek is, mint a mutáns iskolát vezető örök jótevő, Charles Xavier árnyoldalának bemutatása teljes súlytalansággal lebegnek, minden komolyabb következmény nélkül. Sorban halad végig a generikus képregényfilm listáján, unottan pipálgatva végig a kötelező rubrikákat. Ilyen elem a történet színtelen, szagtalan nemezise is. A Jessica Chastain által alakított földönkívüli alakváltó lény papírvékony jellemével, elasztikus motivációival és magyarázatlanul hagyott képességeivel kizárólag a film végső összecsapása miatt létezik és ez a jelenség sajnos inkább szabály, mint kivétel ebben a filmben.

Összetákolt cselekményével, kifilézett karaktereivel és egy harmatgyenge befejezéssel a Sötét Főnix lehangoló végszava a mai szuperhőstrendet megalapozó franchise-nak. Ez történik, ha egy médiaterméket tovább tartanak a piacon, mint szavatossága engedné. Gyermekkorom kedvelt karakterei pedig kedvetlen, zsémbes öregemberként vonulnak vissza méltóságukat és persze anyagi csődöt hátrahagyva. Azonban egy olyan értékes kreatív tulajdon, mint az X-Men természetesen nem marad gazdátlanul. Elhasznált mutánsainkat a Bosszúállók-filmeket forgalmazó Disney veszi majd kezelésbe, hogy beépítse őket is Hollywood legtermékenyebb pénzfejő-gépezetének soraiba. A főnix tehát harmadszorra is feltámadhat, a kérdés csak az, hogy mennyi ideje van még hátra ennek az egyre fáradó műfajnak… A folytatásból kiderül.

Az X-Men: Sötét Főnix a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: