Műanyag égbolt
A Műanyag égbolt a páratlan atmoszférának és sokrétű történetének köszönhetően nem csak a magyar, de a nemzetközi animációs filmek soraiból is kiemelkedik. Hipnotikus utazás a jövő Magyarországába, ami bármilyen csodaszép művészi szemmel, a történet figyelmeztet: jobb lenne elkerülni.
Az ilyen filmek kapcsán – melyek ennyire direkt módon jelenítenek meg egy adott problémakört, sokat töröm a fejem: vajon lenne-e jó művészet égető társadalmi problémák hiányában? Nem lenne Trainspotting heroin nélkül, Az ötödik pecsét diktatúrák nélkül, Műanyag égbolt környezetszennyezés nélkül.
Ezen persze lehet töprengeni, de egyenlőre (sajnos?) felesleges, legalábbis e film kapcsán biztosan, mert mint tudjuk nyakunkon a klímaváltozás, a halmozódó műanyagszemét problémája és a csökkenő biodiverzitás veszélye is, mely fenyegetéseknek és sürgető problematikáknak „köszönhetően” ismét kiváló magyar animációs film született. „Ismét”, hiszen nem rég, mindössze pár hete mutatták be a Kojot négy lelke című szintén magyar animációs mozit, ami egy teljesen más idősíkon, ellentétes szemszögből, egészen más kivitelezéssel, de ugyanolyan eltökéltséggel (és kvalitással) vizsgálja az ember és természet egymástól rohamosan távolodó kapcsolatát.
A film történetének kezdetén Budapesten járunk, 2123-ban. A világban már nincsenek állatok, sem növények, csak emberek, akik mesterséges égbolttal körbevett városokban élnek, pontosan ötven éves korukig. Ha betöltik a korhatárt, elviszik őket a Telepre, ahol emberi húsból táplálkozó facsírát ültetnek a szívükbe, melyből kisarjadó fa levelével táplálják a fennmaradó lakosságot. Ez a szimbiózis az életben maradás ára.
A lassan kibontakozó történet főszereplői a fiatal házaspár, Stefán (Keresztes Tamás) és a depressziós Nóra (Szamosi Zsófia), aki, lévén nem tudja feldolgozni súlyos traumáit, önként – Stefán tiltakozása ellenére – jelentkezik a beültetésre (mindössze harminckét évesen). A beültetést követően a nőt elviszik a Telepre, Stefán pedig a nyomába szegődik, hogy megmentse az átváltozástól, a biztos haláltól és önmagától.
A rendkívül okos forgatókönyv egészen a film végéig tartogat meglepetéseket, kiszámíthatatlan fordulatokat, egy pillanatig sem hagyva a néző figyelmét lankadni. Bravúrosan jó tempóban fedi fel az „új világ” titkait és misztériumait, csakúgy, mint főszereplőink családi kálváriájának alapproblémáit. Nem ítélkezik a megjelenő társadalmi normákról és devianciákról, nem tör pálcát a jövő embere felett. Mégis kritika, de csak az odavezető útról, azaz jelenünkről és mostani életmódunkról.
A szereplők, karakterek kellően plasztikusak, de nincsenek túlírva. Az alkotópáros Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta olyan részlet gazdag, izgalmas világot tár a szemünk elé, mely gyakorlatilag kisajátítja a főszerepet.
Ez a világ egy konzekvens és (sajnos) realista jövőképet mutat, ritka erős vizuális megoldásokat felsorakoztatva, olyan sűrű atmoszférával, ami az első pillanatban magába szippantja a nézőt. Katartikus és beszédes képek uralják a vásznat, például mikor a házaspárt segítő Dr. Madu (Schell Judit) haláltusájában az előtte elterülő természet varázsát, a naplementét méltatja, amit mi nézők, csak az autómonstrum fémszörnyeteg tükröződő ablakában megcsillanva láthatunk.
A rotoszkóp-technika alkalmazása, mely a valósan fényképezett világra ráhúzott és átrajzolt 2D-s textúra, és melyet a kortárs filmezés kapcsán Richard Linklater alkotásaiból ismerhetünk leginkább (Az élet nyomában, Kamera által homályosan), ebben a filmben oly módon lett továbbgondolva, hogy csak az embereket hivatott megjeleníteni, a világ körülöttük már 3D technológiával jött létre. A városi környezet plasztik hatása erősen kontrasztos a rajzolt emberek folyton mozgó-táncoló kontúrjaival, vonalaival, melytől az élő könnyedén leválik az élettelenről, ami kapásból elevenséggel ruházza fel a szereplőket.
A disztópikus Budapest falanszteri jellegére továbbá a végletekig szimmetrikus, felkavaróan steril, mégis bámulatos madárperspektívából fotózott látképei erősítenek rá.
Azonban nem áll tőlünk oly távol ez a jövőbeli Budapest, könnyen ráismerhetünk a jelen nagyvárosainak kiüresedett, mégis fojtogatóan zárt tereire, éppúgy, mint a nehézkesen kommunikáló, egymást valódi mondanivaló mentén megszólítani képtelen, áruvá selejtesedett embertömegeire.
A létezés itt is felcserélődik az élettel, mely elvesztette Istenét, csak úgy, mint valódi értelmét és értékét. Azonban e falanszteri világot is tovább hajtja Az ember tragédiája utolsó, jól ismert mondta, Stefán pedig küzdve küzd Nóráért, a szerelemért, mely nélkül számára nincs értelme az életnek.
Mikor Stefán kiszabadítja Nórát (eleinte a nő akarata ellenére) a Telepről és elindulnak, hogy megtalálják a Professzort (Hegedűs D. Géza) az egyetlen öreget (fehér hosszú haj és szakáll, élet és halál ura, teremtő, alkotó, azaz egy isteni képességekkel, de ördögi tulajdonságokkal felruházott öntörvényű figura), aki segíthet kiműteni Nóra szívéből a beültetett facsírát.
Útra kelnek, mely egy belső utazás is egyben, egymás, az újra megismerés felé, illetve szimbolikus roadtrip, mely az embert a neondzsungel nagyvárosából visszavezeti a természet csodálatos rejtelmeibe.
Ennek az útnak lesz egy köztes állomása, mely szimmetrikusan helyezkedik el a két szélsőséges végpont között, ami nem más, mint a poszt-apokaliptikus Miskolc, ahol a jelenkor romos maradványait már kezdi visszavenni a természet, amit hervasztóan szomorú, de fantasztikusan megrajzolt képekkel jelenítettek meg az alkotók, az elmúlást és pazarlást hivatva prezentálni, ami ránk vár, ha továbbra is ilyen mértékben ignoráljuk a klímaváltozással kapcsolatos előrejelzéseket.
Az egyik utolsó miskolci jelenet nem csak lélegzetelállító képi-tartalmi hatással bír, de sorsfordító is: Nóra egy emberi csontvázra bukkan, aki ágyban fekve egy elhalt fa-embert ölel szorosan magához. A szimbolikus kép allegória kettőjükre, mely szíven találja a nőt, ami végső üzenet számár: ne küzdjön tovább Stefán ellen, válassza az életben maradást. Nóra számára, aki nem akart már élni, megváltás, remény és élni akarás lesz Stefán szerelme és kitartása, aki az életét is gondolkodás nélkül kockára teszi a nőért. A szerelem nem válasz mindenre, de elég erős ahhoz, hogy megtöltse az ember életét értelemmel.
A film vége pedig igazi (sokszoros) csattanóval zárul (amit nem szeretnék lelőni), olyan elegáns, frappáns és szívbemarkoló megoldással, ami miatt érdemes lesz újra és újra végignézni és értelmezni a látottakat.
A Műanyag égbolt ritka szín a magyar film palettáján, mely majdnem kétórás játékidejét maximálisan kitölti tartalommal, érzelemmel és gondolattal. Felteszi a nagy kérdéseket, melyekre fáj a válaszkeresés, de szükséges. Életbevágóan szükséges.
Műanyag égbolt a Magyar filmadatbázison
