Most van most
Egy hónap alatt két borzasztó romantikus komédiát is kitermelt magától a hazai filmgyártás: a Most van mostot csak az különbözteti meg a Kölcsönlakástól, hogy fél órával rövidebb és nagyobb vállalásokat valósít meg amatőrebb módon.
Szilvi (Tompos Kátya) az oltárnál hagyja ott vőlegényét, hogy új életet kezdjen, ennek első lépéseként pedig beugrik az első arra járó taxiba, Petya (Mohai Tamás) mellé. És nagy szerencséje van: az eredetileg húzódozó férfi végül társul szegődik Szilvi útkereséséhez, amely egyre bizarrabb fordulatokat vesz.
Hála legfőképp annak, hogy a Most van mostra nem igazán jellemző a konzekvens karakter- és történetírás: a játékidő jelentős részében annyi történik, hogy különböző emberek beszélgetnek arról, hogy el fognak menni valahova, amire látszólag nincs jobb okuk annál, mint hogy 10 perc után már az alkotók számára is unalmas, hogy állandóan egy kocsiban ülnek. És persze itt még csak a belső koherenciát kérem számon, mert a Most van most szereplőinek érzelemvilága, motivációi eleve távolról sem idézik a hús-vér embereket és a való világot. Szajki Péter (Intim fejlövés, Nejem, nőm, csajom) és Vörös Adél forgatókönyve még azoknak a kliséknek a megvalósításához is kevésnek bizonyul, amelyek eléréséért egyébként a játékidő jelentős részében kapar. (Például az egy dolog, hogy 2019-ben végtelenül ciki egy kiürülő benzintankkal irányba állítani a cselekményt, de az írók gyakorlatilag nulla erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy ez legalább ne legyen ennyire átlátszó.)
A szkript bűzlik azoktól a mesterkélt szófordulatoktól, konfliktusnak álcázott veszekedésektől, kacagtató ál-életbölcsességektől, amit azoknak a munkáiban láthatunk, akiknek sem az életről, sem dramaturgiáról nincs fogalmuk, de mégis csiszolatlan gyémántnak hiszik magukat. Persze ezen a fázison még a zsenik jelentős része is átesik, csak optimális esetben ezek a művek nem jutnak ki a tinédzser forgatókönyvíró-palánták füzeteinek lapjairól, a Most van most meg valahogyan egyenesen a mozivásznon kötött ki.
Valahol adekvát is, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap helyett az RTL Klubot találjuk a produkció fő szponzorai között, a Most van mostnak ugyanis sokkal inkább lenne helye egy kereskedelmi csatorna szappanoperái között. A jelenetek pont olyan egyszerűséggel és igénytelenséggel vannak felplánozva, mint amikor az a fő cél, hogy egy nap embertelen mennyiségű felvételt el lehessen készíteni (a képi világ szempontjából már az egy kisebb csodával ér fel, ha a szereplőket sikerül élességtartományon belül fognia a focus pullernek), ugyanúgy nincs kísérlet a képi humorra, a színészek pont ugyanúgy affektálnak, a fordulatok pont ugyanolyan melodramatikusak és esetlegesek, Mohai Tamás pedig pont ugyanazt az elviselhetetlenül irritáló figurát alakítja, mint az RTL-produkcióban, a Drága örökösökben.
Ugyanakkor azt nehéz elvitatni, hogy Szajki legújabb munkájában még tévéfilmessége ellenére is több ambíció van, mint a Valami Amerika 3. – Pappa pia – Kölcsönlakás trióban együttvéve. A Most van most nem elégszik meg azzal, hogy évtizedes kabaréreflexek mentén viccesnek gondolt jeleneteket hányjon nézői elé, hanem célja és mondanivalója van – bár ennek a ténynek sem örülhetünk felhőtlenül. A rendező ugyanis mindenfajta stílusérzék nélkül, csikorgó kézifékes fordulókkal vált a szürreálisan esetleges komédiából könnyfakasztó drámázásba, így a végeredmény annyira izzadságszagúan a semmiből érkezik, hogy az alkalmanként még a film legjobb poénjainál is humorosabb. Már-már a méltán hírhedt The Roomot idézi, ahogyan halál, válás, tönkretett életek bújnak elő csak úgy mellesleg megemlítve bármelyik bugyuta jópofizásból.
Bár sokat nem dob az összképen, de a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a Most van most nem teljesen menthetetlen: egyrészt a mellékszerepeket olyan karakterszínészekre osztották (például Elek Ferenc, Scherer Péter), akik különösebb rendezői utasítás nélkül is hitelesek, érdekesek és viccesek, másrészt részben rájuk támaszkodva egy-két jelenet során végül sikerül megvalósítani azt, hogy a film tényleg átélhetően és bájosan adja elő magát. (Plusz Petya kiállhatatlan szövegelése is betalál úgy nagyjából két és félszer a 90 perc alatt.)
De ezt is csak azért szükséges elmondani, mert az ember már-már bűntudatot érez, hogy olyan mozgóképnek csak technikailag nevezhető ocsmányságokat kell bántania, amelyeken egyébként látszik, hogy szívből, lelkesedésből és céllal jöttek létre, nem pedig csak felvették a fizetésüket az alkotók, mit sem törődve a végeredménnyel. A Most van most ilyen szempontból sokkal inkább fakad egy tőről a thriller- és noir-elemeket felvonultató Vihar előtt-tel, mint a műfajában és stílusában is rokon Kölcsönlakással. De ahogyan a Vihar előtt esetében, itt is sovány vigasz, hogy a tehetség totális hiánya mellé legalább szorgalom párosult.
A Most van most a Magyar Filmadatbázison