Mindörökké
Bár jórészt 2015-ben forgatták, a háborús környezetben játszódó és a háborúra minden pillanatában reflektáló alkotás nem ajánlott az orosz-ukrán helyzettől rettegő nézőnek. Pálfi György legújabb filmje, a tallinni fesztiválon díjazott Mindörökké, megrázó és riasztóan aktuális.
Lepukkant faluban indul a történet, Magyarországon végül is, hiszen páran Magna Cum Laude- és Wellhello-dalszövegeket énekelnek, majd szóba jön az Edda, ilyen valószínűleg csak hazánkban fordulhat elő. A kádárkockák vidékén katonai kórház működik, benne amputált végtagú, mulatozó sebesültekkel; itt ténykedik főhősünk, Ocsenás (Polgár Tamás), aki felgyógyulva a sérültek és a helyiek segítője lesz. A háború – ennek tényéről a film elején kapunk tájékoztatást egy repülőtéri híradóból – nyomán megszűnt a pénz, nincs állandó víz- és gázszolgáltatás; a falu közösségének tagjai bár fegyverrel a hátukon, de a teljes nihilbe süppedve vedelnek a homokzsákokkal kirakott kocsmában. Egy utasszállító repülőgép zuhan le a közelben, Ocsenás elindul gyűjtögetni. Egy alkalommal találkozik Béressel (Menszátor Héresz Attila), aki valószínűleg a legértékesebb kincset vihette haza.
Még ezzel a kevés mondattal is túl sokat és „túl szépet” fogalmaztam meg Pálfi György filmjéről, annak idilltelen romantikájáról. Esetleges kedélyről csakis az érthetetlen szavú kocsmatöltelékek ábrázolása kapcsán beszélhetünk, ők a Tar Sándor műveiből ismert zsigerlények, kiknek bája épp közönségességükben, kilátástalanságukban rejlik. Szinte a semmibe vesznek ezek a csehói pillanatok a militáris közegben. A rendező és Ruttkay Zsófia forgatókönyve nem cselekményközpontú, inkább víziók mentén működik: az állandó fegyvermellettiség, a célkeresztben tengetett élet, a levadászhatóság képeit keresi.
Polgár Tamás
És meg is találja. A díjazott látvány (Nyitrai Anna) ugyanolyan, úgyszólván eszköztelen módszerrel ér el hatást, mint Tar Sándor prózája. A szürreális térben akad valamennyi a cronenbergi undorkeltésből, de nincs benne semmi szenzációhajhászat; a falusi és kórházi helyszínek épp amiatt válnak viszolyogtatóvá, mert ismerősek: szarvasbogarat, megtermett molylepkét, beazonosíthatatlan állatból készült húsételt mindenki látott már, ezek együttes látványdömpingje testközelivé teszi az amúgy sem távoli világvégét (operatőr: Dobos Tamás, vágó: Lemhényi Réka).
Ubrankovics Júlia Béres Margitkáját alakítja, a csecsemő tudatával rendelkező, gügyögő szépséget. Bár a fellelhető szinopszisok szerelmi háromszögre utalnak (és nem akarok a szerelem szubjektív értelmezésébe beleszólni), talán nevezzük erős vonzalomnak, csodálatnak azt, amit Béres és Ocsenán érez a maga alá vizelő Margitka iránt.
Ubrankovics Júlia és Menszátor Héresz Attila
A helyszínválasztás esetében úgy vélem telitalálatról beszélhetünk, a düledező házak mellett egy telepített erdő is gyakran feltűnik: a szimmetrikusan ültetett fák valami autópálya-mellettiséget, mesterségesen kialakított, ugyanakkor elhanyagolt környezetet jelenítenek meg. Hanghatásaiban is rém nyomasztó Pálfi György nagyjátékfilmje, a kellemetlen gépzene mellett zsizsegő döglegyek és egy veszettül doromboló kopasz macska (a nyomorban tengődő luxusjószág) biztosítják az állandó kínt.
Háttérinformációkból tudható, hogy a Mindörökké igen hányattatott sorsú alkotás, mindez érződik rajta: az idő és a tér képlékenysége, a történet homályossága szemet szúr, de jól áll neki. Továbbá a hányingerkeltő képsorok a nagyvilágban már több, mint két éve tartó sterilitáskampánynak is adnak egy nyaklevest.
A Mindörökké címe a Miatyánkra utal, ezt egyrészt a főszereplő neve okán gondolom így: Ocsenás, mely a szláv nyelvekben ’Oče naš’ alakban a Miatyánkat jelöli; másrészt rímel Tar Sándor leghíresebb kötetére A te országodra. A film végén Ocsenás elhagyja a helyet, a szakralitásmentes, kiüresedett jövő pedig pontosan úgy fest, mint egy Mária-képre loccsant női agyvelő.
