Mindenki tudja
Az Oscar-díjas iráni rendező, Asghar Farhadi az Oscar-díjas házaspár, Penélope Cruz és Javier Bardem kedvéért egészen Spanyolországig kirándult, és ott egy emberrablós krimibe botlott. Már pusztán a stáblista is elegáns szórakoztatást ígér.
Penélope Cruz és Javier Bardem
Ha ismerjük Farhadi díjakkal alaposan (és megérdemelten) kidekorált filmjeit, az Elly történetét, a Nader és Simint, vagy Az ügyfelet, akkor azt is tudjuk, hogy a lelki suspense mestere, az emberi lélek Hitchcockja most is precízen és felkavaróan fogja lefesteni a családi földindulást. Farhadi az Elly története óta azt figyeli, hogyan hullanak szét közösségek, családok, miután belegabalyodnak a hazugságok hálójába. Filmjeit melodrámainak tűnő kataklizmák indítják be, de csak azért, hogy utána az emberek a hétköznapi élet ritmusában küzdjenek az erkölcsi határhelyzetekkel: egy válással, egy barát halálával, egy terhes nő bántalmazásával.
A Mindenki tudja ugyanúgy egy eltűnés, egy hiány köré épít drámai krimit, mint az Elly története. Az Argentínában élő Laura gyerekeivel, de férje nélkül érkezik vissza Spanyolországba. Húga esküvőjén újra összefut régi szerelmével, Pacóval, de nem ez a találkozás kavarja fel az életét, hanem az esküvőn lezajló emberrablás. A bűnözők váltságdíjat követelnek, és módszerük arra vall: jobban ismerik a családot és gondosan rejtegetett múltjukat, mint azt gondolnánk.
Ebből az eltűnésből Farhadi atipikus krimit kerekít: olyat, amelyben nem a bűntény felgöngyölítésére, inkább a nyomában kiserkenő családi feszültségre, az emberek életét megfojtó titokháló leleplezésére helyeződik a hangsúly. A Mindenki tudja így két fronton is megpróbálja fenntartani az izgalmakat: egyrészt kapunk egy emberrablós thrillert, másrészt egy szintén krimiszerűen kibontakozó családi drámát.
Csakhogy ezúttal valamelyest félrecsúszik Farhadi módszere, legszimpatikusabb képessége – hogy egészen hétköznapi szituációkból képes egészen zsigeri feszültséget előcsiholni – cserbenhagyja a rendezőt. Már a filmet felvezető esküvő is inkább csak triviális vágóképek sorozata: hiába ellenpontozza az utána következő összeomlást, nem ágyaz meg kellőképpen a rejtély különböző megoldásainak, és így nem képes félrevezetni a nézőt sem például azt illetően, hogy az eltűnt személy maga szökött volna meg, rebellis természetéből kifolyólag. A Mindenki tudja Farhadi korábbi filmjeihez képest feleslegesen túlnyújtott, és a logikáját a melodrámai, „ki kinek a kicsodája?” kérdések mozgatják, nem pedig a tőle megszokott erkölcsi határhelyzetek.
Az iráni rendezőnek nem áll jól, ha elhagyja szülőhazáját: a Franciaországban forgatott A múlt mellett a Spanyolországban készített Mindenki tudja az eddigi, ha nem is leggyengébb, de az előzőekhez képest mindenképp szürkébb filmje. Ennek oka egyszerű: az iráni rendező alkotásai azért izgalmasak, különösen a nyugati néző számára, mert belőlük egy (távoli) társadalom működése bomlik ki. Farhadi rendszerint azt mutatja fel, hogyan rágja szét a tradicionális iráni erkölcs az emberi kapcsolatokat, hogyan sodorja olyan morális csapdahelyzetekbe az embereket, amelyekből csak vesztesen tudnak kimászni. Így nem csupán egy történetet mesél el, hanem egy komplett kultúrát és szokásrendszert modellez, ezt pedig nyilvánvalóan nem tudja olyan alaposan és hitelesen megtenni egy országban, amit csak turistaként ismer. (A Mindenki tudja alapötlete is egy nyaraláson született: a turistaként látogatott spanyol faluban nemrég raboltak el egy lányt, ezért a rendező lánya és ő maga is attól tartott, mi történne, ha az övét rabolnák el.)
A Mindenki tudja is felvet és játékba hoz olyan társadalmi feszültségeket, például a gazdag földbirtokos és a napszámosok közti osztálykülönbséget, amely alapvetően befolyásolhatná a drámát és a krimit is, de épp ezek a Farhadinál máskor izgalmasan kifejtett viszonyrendszerek maradnak egydimenziósak. A figurákkal együtt: Penélope Cruznak mindössze a megtört anya gyászát kell intenzíven felmutatnia, és ebben remekel is, Javier Bardem pedig a gyötrődő exszerelmes skatulyáját tölti ki tehetséggel – de ki már nem lép belőle.
Úgy néz ki, Farhadi művészete az iszlamista cenzúrát működtető Iránban tud csak igazán kiteljesedni. Hiába kritizálja a rendező az iráni kormány döntéseit, ha például honfitársa, Dzsafar Panahi utazási tilalma kerül szóba, az elébe táruló lehetőséget, az országhatárok szabad átlépését Farhadi nem arra használja, hogy élesebbre fogalmazza társadalom- és erkölcskritikáját, hanem hogy kiszolgálja a művészfesztiválok igényeit. A Mindenki tudja nem lép ki azokból a kérdéskörökből, amiket Farhadi feszegetni szokott, nem frissíti, nem gondolja tovább a rendező stílusát, művészetét: csak azt nyújtja át nekünk még egyszer, az újdonság varázsa nélkül, viszont híres színészekkel a főszerepben, amiért eddig is szerettük a filmjeit.
Ebből az is következik persze, hogy a tavalyi cannes-i filmfesztivált megnyitó Mindenki tudja távolról sem rossz film, csupán az a tét és az az eredendő többértelműség hiányzik mögüle, ami az Elly történetét vagy a Nader és Simint emlékezetessé tette. Önmagában szemlélve felülkerekedik az elmúlt években felhígult művészfilmes kínálaton, és ahogy a stáblista alapján számíthatunk rá, sok szempontból profi, elegáns szórakoztatást nyújt, a hollywoodi tucatthrillerekkel szemben pedig drámaibbá mélyíti a történetben dolgozó suspense-t. Nem lenne ez se kevés – csak épp az iráni mozi nagymesterétől az.
A Mindenki tudja a Magyar Filmadatbázison
