A nomádok földje
Chloe Zhao háromszoros Oscar-díjas elégiája az otthontalanságról elsősorban sajátos kulturális pozíciójában értelmezhető igazán.
Az Egyesült Államok egyik meghatározó társadalmi változása és feszültsége, hogy a korábban biztos megélhetést, kiszámítható életet nyújtó ipara a harmadik világba költözik (vagy egyszerűen tönkremegy), a helyén pedig csak a kilátástalanság, a minimálbéres, embertelen körülményekre alapozó munkalehetőségek maradnak, komplett régiók lába alól húzva ki a talajt.
Ezt a jelenséget mutatja be tökéletesen például a Netflix dokumentumfilmje, Az amerikai gyáregység, amelyben egy 2008-ban tönkrement autóipari vállalkozást vesz át egy kínai befektető, komoly kulturális küzdelmeket indítva el a korábbi munkaerővel. Szintén a gazdasági világválság veszteseivel foglalkozott Jessica Bruder interjúkötete, amelyen A nomádok földje is alapul. A filmnek narratív keretet Fern (Frances McDormand) személye ad, aki az egész városának megélhetést adó bánya bezárása után kénytelen furgonjába költözni, és alkalmi munkákból eltartatni magát. Fern azonban nem feltétlenül szenvedésként éli meg a helyzetet, hanem próbálja megtalálni az otthontalanság szépségeit, amiben nagy segítségére van, hogy az országban egyre nagyobb közösség kezd kialakulni azokból, akik önként vagy kényszerből szintén „nomádokká” váltak.
Lírai, szemlélődő filmmel van tehát dolgunk, amelynek éppúgy nincs valódi iránya, ahogyan maga Fern is céltalanul tengődik, éppen az aktuális munkalehetőséghez vagy kommunához csapódva. Persze Zhao ezt a szerkesztést tökéletesen használja fel arra, hogy módszeresen végigjárja az élethelyzet minden előnyét, hátrányát, szépségét, nehézségét, kihívását, örömét, pszichológiai hatását – annak ellenére, hogy témája elvonatkozhatatlan a jelenlegi amerikai társadalmi helyzettől, filmnyelvében tulajdonképpen ízig-vérig európai darabbal van dolgunk.
A nomádok földje legfőbb eleganciája, hogy a természet szépségét, a szereplők belső békéjét folyamatos kontrasztba állítja az otthontalanság és magány frusztrációjával, és soha nem tudjuk eldönteni, figurái valóban megtalálták önmagukat ebben az életstílusban, vagy csak próbálják meglátni a jó oldalát egy egyébként borzasztó helyzetnek. Szélesvásznú, természetes fényeket használó, de mégsem elidegenítő, hanem alakjaihoz közel maradó fényképezésével, csendességével, befelé forduló karakterábrázolásával, zaklatott szerkesztésével, videóklipeket megszégyenítően gyönyörű montázsaival, az ellenpontokat parádésan kiemelő vágásával szempillantás alatt tesz minket is ezen ambivalens érzések részesévé
De legyen akármilyen kompetens és alapos is a prezentáció, Zhao nehezen találja a valódi drámát ebben a többé-kevésbé kényszer-élethelyzetben. Egy hasonló konfliktust kísérel meg felépíteni, mint előző művében, A rodeósban, amelynek sava-borsát az adta, hogy főszereplője életveszélyes sérülését állította szembe rodeószenvedélyével. Itt Fern ugyanígy szembesül azzal, hogy lenne lehetősége megállapodni, azonban nyughatatlansága és a potenciális otthonok idegensége újra és újra visszahajtja az útra. Ez azonban egyrészt hamissá teszi az ünnepelt társadalompolitikai mondanivalót (hiszen sorstársaival szemben Fern számára legalább annyira választás, mint szükségszerűség a nomádizmus), másrészt kiszámíthatóvá a dramaturgiát, és A nomádok földje csak akkor talál a saját hangjára, amikor egyre határozottabban kezdi el az emlékekhez való ragaszkodás motívumára értelmezni látottakat.
Jórészt tehát egy félig-meddig dokumentarista szocioportréval van dolgunk, amelyben tábortűzről tábortűzre vándorolva egyik (egyébként Zhao ars poeticájához híven önmagát alakító) mellékalak sorsától lépünk a következőig, és A nomádok földje gerincét inkább ezek a pillanatképek, külső benyomások adják, háttérbe szorítva Fern (kétségkívül kevésbé mozgóképszerű) belső útját. Emiatt viszont nehéz nem azt érezni, hogy mások nyomorában tapicskolunk szűk két órán keresztül – és míg ez a nyomor a külön világokra szakadt Egyesült Államokban abszolút releváns és fontos téma lehet (és valószínűleg az Oscar-fődíj is leginkább ennek szól), Magyarországon, ahol a bezárt gyárak és bányák miatt elnéptelenedő vidékek már a rendszerváltás óta folyamatosan megélt traumák, a lecsúszott társadalmi rétegek pedig rendszeres mozgóképes alanyok, A nomádok földje mindennapos és közhelyes történet.
Nehéz dűlőre jutni így a filmmel, elvégre formailag remek, témája elképesztően releváns, mindössze drámája az, ami nem feltétlenül átütő, és mire kiderülne, hogy valójában mennyire univerzális, már a szemünk előtt pörög a stáblista. Talán ha nem kerül akkora hangsúly az Oscar által természetesen kézenfekvően megünnepelt társadalomábrázolásra, hanem inkább saját mondanivalójával foglalkozik A nomádok földje, akkor az utókor is kevésbé fogja majd úgy látni, hogy csak jókor volt jó helyen.
A nomádok földje a Magyar Filmadatbázison
Forgalmazó: Forum Hungary
