A film, ami önmaga legnagyobb ellensége

|

Mi

Film egy családról, amely nem tud átlépni a saját árnyékán – egy rendezőtől, aki láthatóan szintén nem tud átlépni a saját árnyékán.

Sok filmalkotó bukott már bele abba, hogy zseniális debütálása után kényszeredetten próbálta megismételni, sőt felülmúlni annak sikerét – ezek a kísérletek eredményeznek olyan produkciókat, mint a Neill Blomkamp-féle Elysium, amely túl hűen követte a District 9 receptjét ahhoz, hogy a saját útját járja, ugyanakkor ahhoz már túl sokat változtatott a formulán, hogy az újra beváljon. Ez érhető tetten a Mi-ben is: Jordan Peele rendkívül szeretett volna a Tűnj el! után egy újabb „társadalmi thrillert” összehozni, azonban mintha nem lett volna kikristályosodott elképzelése sem mondanivalójáról, sem arról, hogy merre akar fejlődni alkotóként.

A Mi a Wilson család (Lupita Nyong’o, Winston Duke, Shahadi Wright Joseph, Evan Alex) történetét meséli el, akik ajtaja előtt egyszer csak feltűnnek saját maguk hasonmásai. Csakhogy nem puszta klónokról van szó, hanem egészen ördögi figurákról, akiknek feltett szándékuk, hogy egytől egyig végeznek a családtagokkal. És bár az előzetesek után valószínűleg mindenki magától értetődőnek vette, hogy Jordan Peele-nek több lehet a tarsolyában annál, hogy a szereplők a teljes film során saját „árnyékaikkal” küzdenek, sajnos a Mi tényleg csak ennyiből áll. A bevezetésben a rendező még ügyesen használja ki, hogy a nézőnek már a közelgő borzalmak puszta tudata is pattanásig feszíti az idegeit, viszont onnantól kezdve, hogy a rémségek fizikai formát öntenek, egy meglehetősen redundáns és fantáziátlan fordulatokkal bíró slasher veszi kezdetét.

Miután a hasonmásoknak alapvetően nincs természetfeletti erejük, a film második felvonása során mindössze az a kérdés, hogy kis családunk mikor szedi végre össze magát annyira, hogy egyenként kardélre hányja gonosz ikertestvéreit. Így különösebben rettegnünk vagy izgulnunk sincs min, és szórakozni is legfeljebb csak azon tudunk, hogy a Mi milyen agyament furcsaságokkal fűszerezi a gyilkolásáradatot.

Igaz, hogy Peele előző filmje sem újszerű műfaji megoldásairól vált emlékezetessé, de ezúttal hiányoznak azok a társadalmi-szimbolikus dimenziók, amelyek többletértéket adnának az alkotásnak. Míg a Tűnj el!-ben legalább a mitológia igazolta az addig puszta stílusgyakorlatnak tűnő filmélményt, a Mi-ben a válaszok sem oszlatják el azt az érzetet, hogy Peele csak kitalált egy rakás ökörséget ahhoz, hogy szereplői különböző éles tárgyakkal kaszabolhassák egymást. Többször is hivatkozik például egy bibliai igehelyre (Jeremiás 11:11), azonban a konkrét idézetet már nem szerepelteti – valószínűleg azért, mert a lehető legközhelyesebb baljóslat áll benne, amit nehéz lenne bármiféle magyarázatként is értelmezni. („Ezért így szól az ÚR: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.”)

Persze a Mi-ben is lehet további jelentésrétegeket találni, de ez jórészt egyedül rajtunk múlik, mivel a rendező sok fogódzót nem ad műve megfejtéséhez. A freudi pszichológia gondolataitól az egész életre kiható szülői benyomásokon át az intézményes rasszizmusig rengeteg elméletet gyárthatunk a Mi motívumai kapcsán is, de a szomorú igazság az, hogy ha a Tűnj el! nyomán nem feltételeznénk, hogy egy Peele-műnek kell, hogy legyen mögöttes értelme, valószínűleg egy percet sem vesztegetnénk arra, hogy elgondolkodjunk a látottakon.

Ebben olyan apróságok is közrejátszanak, mint hogy a Tűnj el! szatirikus hangvételéhez képest ezúttal a humor is sokkal közvetlenebb, ugyanakkor a Mi cinizmusa számos alkalommal kifejezetten a horrorelemek ellen dolgozva oldja a feszültséget. Tegyük hozzá, hogy a film szövetéből kiemelve Peele poénjai és elborult ötletei egészen jól veszik ki magukat, csak éppen minden egyes ilyen emlékezetes közjáték után szembesülnünk kell azok totális öncélúságával.

Természetesen nem tartom kizártnak, hogy valakit kellően elszórakoztat, hogy ezúttal machete helyett ollóval jönnek a gyilkosok, hogy Peele még egyet csavar a „könnyed popslágerre folyik a belezés” egyre elcsépeltebb eszközén, és hogy végeredményben mindenki összevakarhat magának egy teóriát azzal kapcsolatban, hogy mit is jelképeztek a látottak. De a Mi ettől függetlenül fényévekre van attól a humorában, műfajiságában és tartalmában is lenyűgözően biztos kezű víziótól, ami a Tűnj el! volt.

A Mi a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: