Tarzan legendája
Mesénk végén mindenki boldogságban ünnepli az új, egészséges gyermek születését: mi sem lehetne cukormázasabb.
A feldolgozásokra és a folytatásokra szinte kivétel nélkül igaz, hogy nem tudják utolérni, vagy meghaladni az elődjeiket. Ez az új Tarzan-film sem kivétel: ennek ellenére számos előnye van, egészen korrekt, szerethető és látványos alkotás, meggyőző CGI-al. Mondhatni megfér kistestvére, a Disney által nem rég adaptált Dzsungel könyve mellett. Ott is a számítógépes technikától féltették a filmet, ami végül meglepően kidolgozottra, néhány kivételtől eltekintve már-már művészien valósághűre sikerült, és itt sincs ez másképp: kellő energia és idő ráfordításával megint nagyon jól mutat ez a mesterségesen megteremtett világ.
Ami még ennél is nagyobb telitalálat, az a film mellékszereplőinek szereplése: Christoph Waltz sosem lehet rossz választás egy főgonosz posztra, ahogy Samuel L. Jackson sem a fekete bőrű bajtárs szerepére. Mindketten remekül lubickolnak a szerepükben a nekik írt olykor kínos mondatokat is tartalmazó szövegrészek ellenére. A humoros jelenetek nagyon félremennek az ő esetükben is, ahol viccelődni próbálnak a forgatókönyvírók, az többnyire ízléstelenre sikerül. Amin nevetünk, az inkább néhány olyan jelenet, ahol a film pont nagyon komolyan próbálja meg venni magát.
Történetünk szerint John Clayton (Alexander Skarsgard) már réges-rég maga mögött hagyta a dzsungelt és kifogástalan angol nemesként éli a mindennapjait a viktoriánus korabeli Angliában. A kastélyába meghívott árva gyerekek egyike ugyan a megfelelő angol etikettet még nem ismerve rögtön letámadja különös ujjbegyei miatt, amin meglátszik, hogy egykor négy lábon járt. Ha a gyermekeknek rögtönzött bemutatót tart is, azért a díszes társaságban eltartott kisujjal issza a teát és csak titokban szürcsöli majommódra a nyers tojást – szigorúan hajnalonként, ezüst tojástartóból egy fél pohár whisky mellé.
Szeretné, ha környezete végre elfelejtené, hogy honnan jött: elsősorban azért, mert életéből „legendát” csinálnak, olyan szenzációt, ami messze van az igazságtól – a flashbackek által megmutatott, általa megélt igazságtól –, s így nincs nyugalma, hiszen őt ebből kifolyólag egyfajta sztárként, szenzációként kezelik. A belga király nem minden hátsó szándék nélkül meginvitálja őt egykori otthonába, Kongó mélyére (Gabonban forgatták le a jeleneteket). A vonakodó Tarzan az amerikai nagykövet, a szabadság fekete bőrű harcosa, Samuel L. Jackson unszolásának enged csak: aki úgy gondolja, a belga király és emberei titkon nagyiparban űzik a rabszolga-kereskedelmet odaát. Tarzannak Jane-t is vinnie kell, aki unja már a kastély négy fala közti mindennapok monotonságát és biztonságát, meg a szoros fűzőt és a kifogástalan megjelenést, és visszavágyik a bennszülött törzshöz, akik közt nevelkedett. Az ismerős bennszülött nép öröménekkel fogadja a házaspárt: eléneklik Tarzan legendáját.
És itt lesz ez a film igazán érdekes, nem pedig a rabszolgaságról, elnyomásról, idegengyűlöletről és súlyos következményekkel járó felsőbbrendűség-tudatról vagy a helytelen előítéletekről szóló, már sokak által és sokszor kántált üzenettől, ami szájbarágósra sikeredett. Az a feszültség lesz ebben a történetben igazán különleges, ami Tarzan megélt személyes története és a mások által „feldolgozott történet” között feszül. Az az eltérés, ahogy a viktoriánus Anglia, vagy a vagány amerikaiak beszélik el, alkotnak róla képet és viszonyulnak hozzá, és ahogy a bennszülött nép teszi ezt: utóbbi harmóniában van Tarzan belső élményeivel. Ez a folyamat szépen ki van dolgozva a történetben: ahogy a férfi megbékél a múlttal, mintegy újraéli azt, s a dalban rátalál arra a „mesére”, melyet ő maga mesélne el, azoknak, akik megértenék és érdemesek lennének a történet mögötti történet megismerésére.
A szerelmi szál is szerethető, még akkor is, ha a két színész nem nyújt nagy teljesítményt, e tekintetben mégis működik a kémia, kedvesek és bájosak a jelenetek, ugyanakkor súlytalanok: kiaknázatlan és kidolgozatlan marad a kapcsolat másik oldala, a közös tragédia: egy elvesztett gyermek a múltban. Ez egy olyan drámai szálat vethetne fel, ami kicsit árnyalná, feszültté tehetné a kettejük kapcsolatát, logikátlan, ahogy ez elsorvad a történetben egyetlen röpke vitában, ahogy elveszik ennek a súlya a későbbiek során. Mesénk végén mindenki nagy boldogságban ünnepli együtt az új, egészséges gyermek születését: mi sem lehetne cukormázasabb.
A Dzsungel könyve egy eredettörténet, a Tarzan legendája úgymond egy folytatás, mely egyben feldolgozás is. Amelynek része az eredettörténet is. A filmbe nagyon is szervesen, jól illeszkedő flashbackekkel, amelyek egy töredékeiben megismerhető múltat vázolnak fel. Ez a töredékesség talán izgalmasabbá is teszi ezt a történetszálat, mint a jelenben játszódót.
A látványos akciójelenetekkel vagy fordulatokkal teli történetre azért alapvetően tényleg nem lehet panaszunk: ha többnyire klisészerűek és előre kiszámíthatóak is, mégis jól vannak kidolgozva és úgy vannak összerakva, hogy feszültséget tudnak kelteni. A viszonylag gyengének tűnő nyári filmkínálat idején érdemes a Tarzan-filmre betérni: hibái ellenére összességében szórakoztató, szerethető, sodró lendületű alkotás, amely ugyan félig-meddig biztonsági játékot játszik, nagyon is kipróbált elemekkel operál, mégis tartogat meglepetéseket.
Forgalmazó: InterCom
A Tarzan legendája a Magyar Film Adatbázison