Hajnali láz
Messze felülmúlja a regényt Gárdos Péter Hajnali lázának filmverziója – de mire elég ez?
Piti Emőke, Schruff Milán
Lányregény. A „pöttyös könyv” után ez a második legcinikusabb megjegyzés, ami eszembe jut Gárdos Péter Hajnali láz című regényét letéve. Bár a témafelvetés fontos és jó: a túlélőtáborok világát és az élethez való ösztönös, eltörölhetetlen, megtörhetetlen ragaszkodást mutatja be, a szerző nem tud vagy akar egyiknek sem a mélyére hatolni, összetett gondolatokat közölni róluk. A többi meg szépelgő, sokszor modoros, lélektanilag gyakorlatilag teljesen kifejtetlen romantikus mese, kifejezetten ügyetlen történetvezetéssel.
De a szerző mégiscsak filmrendező, fő művészeti ága a mozgókép, nem a regény, és már régóta tudni lehetett, film lesz a Hajnali lázból is, Gárdos rendezésében és saját forgatókönyvével. És ez, ha mondhatjuk így, az igazi Hajlani láz olyan, mint amilyenre az optimisták számíthattak: majdnem teljesen elhagyja a könyv leggyengébb pontjait, sőt erős részekkel egészíti ki azt, a jó tulajdonságokat pedig különféle, csak a filmezésben lehetséges eszközökkel megemeli.
Gárdos Péter kezdetnek kipofozta a sztorit, és helyére tette a hangsúlyokat, vagy pontosabban: sok súlytalanabb momentumnak súlyt adott. Bár még a film sem igazán elmélkedik a „táborból táborba” abszurditásán, ellentmondásosságán: hogy egyszerre milyen keserű és édes lehetett a holokauszt túlélőinek, hogy bár most maximális jóindulatból, nem az elpusztításuk, hanem ellenkezőleg, a minél biztosabb gyógyulásuk érdekében Svédországban újra szigorúan szabályozott, kórházszerű táborokba zárták őket – de mégiscsak zárták. De legalább a gondolatot leheletnyit megnyomja Gárdos mint forgatókönyvíró: mikor a „rabok” a kerítés mellett ácsorognak, az egyikük megfogja a drótot, és felsóhajt, „Legalább ebben nincs áram”.
Schruff Milán, Kovács Lehel
Aztán ott van a regény egyik leggyengébb oszlopa, ami filmre víve az egyik, ha nem a legérdekesebb és összetettebb cselekményszálává válik a Hajnali láznak. A főszereplő, a száztizenhét lánynak feleségkereső szándékkal levelet író Miklós egyetlen igazán fontos levelezőpartnere, később egyetlen igaz szerelme Lili, aki egy másik kórházban lakik két barátnőjével. Egyikük Gold Judit, aki többször feljelenti Lilit, és minden aljasságot megtesz, hogy megakadályozza a lány románcát Miklóssal. A könyvben Gárdos nagyon gyenge írói technikával próbálja rejtegetni a nyilvánvalót, hogy a „titkos” ellenfél Judit, aztán a „lelepleződéskor” is elintézi annyival az egészet, hogy a lány féltékeny volt.
Miért szeretett egymásba Miklós és Lili?
Ebből a sutaságból a filmben Petrik Andrea zsigerekig hatolóan, szinte ijesztően erős alakítása révén olyan történet kerekedik, ami úgy hiányzott amúgy a Hajlani lázból: olyan, ami valami kevesebbszer hallottat, újszerűbbet tud elmondani a holokausztról. Gold Judit ugyanis a filmben hosszan beszél arról, hogyan vált a haláltábor emberen túli, emberalatti viszonyai miatt testi-lelki kapcsolata minden addig megéltnél és valaha még megélhetőnél mélyebbé és eltéphetetlenebbé Lilivel. Nemcsak a jól megírt történet ereje miatt olyan maradandó mindez, hanem azért is, mert Petrik Andrea kontrollálhatatlan arcizmaiban ott remeg valami olyan tapasztalat, ami igazzá és megcáfolhatatlanná teszi az elmondottakat, és egy másik szinten is szinte láthatóvá teszi azokat.
És mindeközben a filmben megjelennek még olyan pluszdimenziók is, amelyek a maguk egyszerűségében is ki tudják nyitni az értelmezési tartományt: a svéd család, amely hétvégenként vendégül látja Lilit, a regényben még színtelen-szagtalan volt, de a házaspár férfi tagja a filmben elejt egy félmondatot arról, hogy Hitlernek azért ebben-abban igaza volt. Csak egy megjegyzés, de ez is elég ahhoz, hogy egy kis pontfényt vessen arra, azért a háború végével sem lett egy csapásra béke és harmónia a földön.
Schruff Milán, Máté Gábor
Viszont a legfontosabbat a film sem pótolja, talán mert pótolhatatlan, lehetetlen. Pedig, túlzott szigorral nézve, talán az egész történetnek nem is kellett volna megszületnie addig, amíg a lehetetlenség ellenére nem születik meg a válasz: miért szeretett egymásba Miklós és Lili? Ezt persze csak két ember tudhatja, és talán még ők sem tudnák megfogalmazni – mégis, a filmnek (és a regénynek) mint művészetnek épp az az egyik feladata és csodája, hogy elhihető válaszokat tud alkotni még az ilyen kérdésekre is. De a Hajnali láz nem tud ilyet, hiába film, hiába könyv, hiába művészet.
Piti Emőke
Ez ugyanakkor kevésbé feltűnő a vásznon, hiszen a két főszereplő színész szemek csillogásával, átgondolt hangsúlyokkal, érzékeny metakommunikációval tudja felhizlalni a kötet soványka mondatait. Piti Emőke (Lili) mintha kissé naivan mindig maximálisan átadná magát annak, ami épp történik vele, és hagyja, hogy az kimosson belőle minden mást – épp ezért tűnik elementáris erejűnek lelkesedése Miklós iránt. Schruff Milán, aki mára nagy színésszé érett – erről mostanában Tatabányán lehet meggyőződni – ezzel szemben mindig saját világában élő Miklóst játszik, akinek eltökéltségét mit sem befolyásolja a külvilág, akkor sem, ha egyszerűen levélírás közben próbálja zavarni a barátja, és akkor sem, ha az orvosa bejelenti, hogy tüdőbaja miatt csak fél éve van hátra. Szemüvege pedig egy az egyben olyan, mint Harry Potteré – a fiúé, akit egy egészen másmilyen filmben úgy neveztek, ahogy akár Miklóst is nevezhetnék: a Kis Túlélőnek.
Nagyszerű Scherer Péter rabbija, akinek történetszála kivételesen a regényben is kifejezetten érdekes: ő az, aki gyakorlatilag szó szerint megvásárolja Miklós és Lili lelkét az egyháznak egy olyan alkuval, amire még ő sem tud megfelelő idézetet találni az írásból. Scherer csak addig tűnik mókás kis heringmajszoló pojácának, amíg székét felborítva vehemensen vitába nem száll Istennel, hogy lendületével, és talán ne is szavaival gyakoroljon hatást Lilire, aki épp bejelentette neki kikeresztelkedési szándékát.
Elhagyja a könyv leggyengébb pontjait
Ám még ha a moziverziót nevezzük is az igazi Hajnali láznak, az sem jelenti azt, hogy filmként kiemelkedő alkotásról lenne szó. Gárdos ugyanis hiába választ ma már extravagánsnak számító formát, és forgat fekete-fehérben, ha aztán Seregi László operatőr egy vagy talán ha két kompozíciót leszámítva egyáltalán nem gondolkodik – se monokróm, se másmilyen – képekben, és nem akar általuk semmit megfogalmazni, nem akar hozzátenni valamit a szavakhoz a film nyelvén is. Ráadásul Gárdos mai keretbe foglalja a történetet: az idős Lili Jeruzsálemben átadja a apjával való levelezését a fiának, a rendezőnek. De ennek dramaturgiai értelemben nincs haszna, a kivitelezése pedig olyan, mint egy elrontott turistavideóé, kiegészítve azzal, hogy az anyát játszó izraeli színésznőt hihetetlenül amatőr módon szinkronizálták, tényleg kínossá téve ezeket a részeket.
Bár nagyságrendekkel jelentősebb a regénynél, a film sem valószínű, hogy egyikévé válik majd a filmtörténeti mérföldköveknek. Mert bár jó színészi alakításokkal vet fel jelentősnek is nevezhető gondolatokat a holokauszt kérdéskörében, mindezt formailag meglehetősen érdektelenül teszi, és nem képes arra, hogy forradalmi, vagy legalább újszerű szemszögből vizsgálja története tárgyát. Így még az igazi Hajlani láz sem igazán az igazi.
Forgalmazó: A Company Hungary
Almási Miklós kritikája a Hajnali láz című regényről
