Az utolsó grandiózus bukás?

|

Megalopolisz

Francis Ford Coppola Megalopolisza nem csak kiüti a biztosítékot, hanem lecsapja az egész agyi neuronhálózatot. Ami marad utána, az egy összezavarodott néző, aki nem tudja eldönteni, hogy elgondolkodjon, sírjon, vagy csak nevessen a látottakon. Ennek ellenére mégsem mondható ki, hogy Coppola teljesen kifordult volna önmagából, és azzal sem dobálózhatunk, hogy „ez lenne az év legrosszabb filmje”.

Copolla mindent feltett egy lapra

A Megalopolisz Coppola egy régóta dédelgetett álma: a filmet az 1980-as évek óta tervezi elkészíteni a rendező, 2001-ben bele is vágott a gyártásba, azonban a szeptember 11-i terrortámadás hatására egy időre lemondott róla, mivel úgy gondolta a mű cselekménye egyes pontokon egybecseng a tragédiával. Amikor viszont újra belekezdett volna az alkotásba, a stúdiók rendre visszautasították a Megalopolisz filmtervét, köztük a Paramount, a Disney és Netflix is. A végtelenül makacs Coppola viszont nem arról híres, hogy fejet hajtson a stúdiók ellenérzéseinek: eldöntötte, hogy saját vagyonából alkotja meg álmai Megalopoliszát. A több mint 200 napig tartó forgatásáról hírhedt Apokalipszis mosthoz hasonlóan a Megalopoliszis is hatalmas költségvetésből készült: a 120 milliós álomvárosért Coppola az évek kemény munkájával létrehozott kaliforniai borászatát is eladta.

Az arcunkba tolt jelentés

A történet New York-ban játszódik, ami ezesetben nem az USA ikonikus nagyvárosként, hanem a rendező által vizionált Új Rómaként jelenik meg. A felső tízezer köreiben elburjánzott a hedonizmus és a szegényebb városlakók csak nézői lehetnek a gazdagok csillámpartyainak. Ebben a felszínes közegben próbál változást hozni Cesar Catalina (Adam Driver), az idealista építész: az általa feltalált, megújuló matériából, a Megalonból tervezi megépíteni egy utópisztikus, a város lakóihoz alkalmazkodó épületkomplexumot. Ezzel szemben a konzervatív városvezetés Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) vezetésével a „már jól bevált” beton-vas duónál maradna a legszívesebben. Egyrészt, mert a már alapból kőgazdag városi vállalkozóknak az hozná a legnagyobb profitot, másrészt számukra Cesar elképzelése csupán egy őrült zseni megvalósíthatatlan víziója. Eközben Cesarnak nem csak a vezetőséggel kell megküzdenie, hanem a felesége rejtélyes körülmények közötti halálát is fel kell dolgoznia. Ekkor lép be a képbe a polgármester lánya Júlia, aki látva Cesar világmegváltó terveit, segíteni szeretne neki célja elérésében.

Mind a Megalopolisz előzetese, mind a történet alapvetően egy ígéretes, és grandiózus művet vetített előre, így még elkeserítőbb, hogy ennyire összecsapottnak és kifejtetlennek érződik a végeredmény.

A párbeszédek annyira mesterkéltek, papírízűek, és direktek, hogy leugorva a vászonról egyből a néző arcába csapódnak. Egyes jelenetekben olyan kőegyszerű logikával vannak megalkotva a szereplők mondatai, hogy konkrétan kimondják azokat a következtéseket, amit ha valamennyire is követi a néző a film cselekményét, akkor magától is levonja őket. Egyik feltűnő példája ennek a jelenségnek, amikor Cesar a város alvilági negyedében egy elhagyatott hotelszobában az elméjével megalkot egy vizionált helyzetet, amiben az elhunyt felesége az ágyban pihen, Erre Júlia, aki az ajtóból épp kifigyeli Cesart, a látottakra reagálva azt suttogja: „Még mindig szereti”. (Mintha abból, hogy Cesar a látomásában megjelenő halott feleségének fonja a haját, ez nem lenne elég egyértelmű.)

Ez abból is fakadhat, hogy a rendező a színészekkel együttesen írta meg a forgatókönyvet. Valószínűleg a színészek nem láttak túl a saját karakterük helyzetén, így nem voltak képesek megfelelően reagálni a többi színész által elmondottakra, míg ezzel szemben egy profi, tapasztalt forgatókönyvíró képes lett volna összeegyeztetni a különböző szereplők nézeteit, és céljait.

A rendezés másik nagy hibája, hogy Coppola szinte Ed Wood-i szintre emelte a drámai jelenetek komikus megjelenítését. Ez nem azt jelenti, hogy Coppolát egy lapon lehetne emlegetni a világ egyik legrosszabb rendezőjének tartott Ed Wood-dal, viszont annyiban hasonlítanak egymásra, hogy ahogyan Wood is a filmjeit drámainak és komolynak szánta, addig a közönség mégis nevetésben tört ki a mozikban, mivel az elcsépelt színészi játék és rendezés miatt inkább komikusnak hatottak a jelenetek.

A Megalopolisz esetén egyes történésekről egyértelműen megállapítható, hogy önironikusnak vagy komolynak szánta-e a rendező, de a játékidő nagy részében a néző folyamatosan billeg aközött, hogy most egy emberisségdrámát néz-e, vagy egy szatirikus komédiát.

Megalopolis és a Commedia dell’arte

A film hangulati, műfaji kilengéseit a karakterek sem kompenzálják. A megalopolisz vezetőségének tagjai és üzleti mágnásai inkább szimbolikus jelentéssel bírnak, mintsem valódi, rétegzett személyiséggel. Itt meg lehet említeni Cesar egykori szeretőjét, és Megalopolisz sztárriporterét, Wow Platinumot (Aubrey Plaza), aki a média elbulvárosodását jelképezi, majd később amikor hozzámegy Cesar, hetven körüli, gazdag nagybátyjához, a karaktere átfordul a bosszúra vágyó egykori szerető, és a pénzért házasodó luxusfeleség szerepkörébe. A nagybácsi, Hamilton Crassus III (Jon Voight) személyisége a hatalmat és a fiatalságot elengedni képtelen öregember sztereotípiájára redukálódig. És még lehetne folytatni a sort: Cicero, a pénz és hatalom éhes polgálmester, Júlia – egyértelműen a Skakespearei Júliára utalva – a két ellentétes oldal között álló naiv lányt testesíti meg, míg Clodio Pulcher (Shia LaBeouf) az elkényeztetett, gazdag fiú szerepében dajdajozik, miközben folyamatosan az apja elismeréséért teper. LaBeouf szereplései egyébként kiemelkedő pillanatai a filmnek: egész szórakoztatóan formálta meg ezt a hisztérikus rohamok között nyüglődő, hedonista figurát.

Az Új római polgárok mellett Cesar karaktere már jóval kidogozottabbnak látszik, de egyes pillanatokban ő is megadja magát a klisék melegágyának. Cesar alapvetően nem keresi a nép, vagy a vezetőség kegyeit, minden gondolata a világmegváltó megalon tölti be. Azonban munkája közben fel-fel tör benne a halott felesége iránti gyász: képtelen tovább halandi a tervezettel. Egyik különleges képessége, hogy a megalon által képes megállítani az időt, ami utalhat arra, hogy Cesar képes megállítani az idővel járó romlást és pusztulást, és akár képes lehet megállítani Új Roma bukását is.

Az Apokalipszis korábban és most

Coppola az egyik interjújában azt vallotta, hogy a Megalopoliszhoz az Apokalipszis most áll a legközelebb, és bizonyos szempontból igazat is kell adnunk neki: a grandiozitásában, nagyot álmodásban és vizuális elemekben valóban hasonlítanak. Cesar CGI látomásai a felesége szelleméről és a jövő városáról a látvány funkciójukon kívül szimbolikus jelentéssel is bírnak. Ezekben a látomásos jelenetekben tért vissza Coppola igazán egykori önmagához, és hozta a tőle megszokott szerzői filmes megoldásokat, és az átvitt értelmű képitartalmakat.

Azonban a történet egészében elenyészőek ezek a jelentek és nem épülnek be annyira koherensen a film világába, mint az Apokalipszis most esetében. Emellett a szimbolika bár megjelenik a cselekményben, túlságosan direkten tálalta azt. Csak egy példát hozva erre: amikor a város elzüllött lakosai a politikussá avanzsált Colidiót lábánál fellógatják, a háttérben egy hatalmas papírpénz látható, így egyértelművé téve a néző számára, hogy Cesarral ellentétben Colodia valójában csak a saját érdekét szem előtt tartó, pénz és sikerhajhász politikus.

Coppola és Cesar közti hasonlóság is egy olyan szimbolikus húzás, amit nehéz lenne félreérteni: ahogy Cesar, úgy Coppola is el akar szakadni a vezetőség parancsaitól, a nép kritikáitól, és csakis az alkotásra és a teremtésre koncentrál. Míg az Apokalipszis most esetén ez a rendezői szabadság az évszázad egyik legjobb moziját eredményezte, addig ugyanez a pénzbeli és művészi korlátlanság egy kaotikus, és túlgondolt monstrumot hozott létre.

A 85 éves rendező hattyúdalában – kora miatt talán az utolsó filmjében – mégis az a legtiszteletreméltóbb, hogy továbbra is megtartotta a saját határait, és művészi szabadságát, ami nem sok mindenkiről mondható el Hollywoodban.

Megalopolisz a Magyar filmarchívumon

CÍMKÉK: