Magasságok és mélységek
Az őszinteséget, a tiszta szándékot megérzi az ember. Amikor valaki támogatólag lép fel, amikor önzetlenül nyújtja a kezét, akkor nem félünk belekapaszkodni. Csoma Sándor filmjére bátran rábízhatjuk érzelmeinket.
Magyarország (és Erdély) legeredményesebb és legismertebb hegymászója 2013-ban vesztette életét a Himalája Kancsendzönga nevű csúcsán. Inspiráló, drámai történetét az azóta eltelt évtizedben számtalan alkalommal próbálták vászonra vinni, valahogy mégsem értek révbe a kezdeményezések. Talán megközelítésük nem volt méltó a legenda nagyságához. Végül egy elsőfilmes rendező tudott felnőni hozzá, a filmet látva pedig nem lehet kétség afelől, hogy ő volt a megfelelő alany…
Két nyolcezres himalájai csúcs megmászója, az oxigén nélkül legmagasabbra jutott magyar nő, tanító. Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, a „Hópárduc felesége” nem különb eredményekkel büszkélkedhet férjénél. A nyelvtanárból lett hegymászó szemszöge egybeforr a film nézőpontjával és egyhamar világossá válik Csoma Sándor rendező nagy találmányának valódi truvája. Főszereplőjének kiválasztásával történetmesélés helyett az átélés mellett döntött és ezzel olyan érzelmi hullámvasútra ülteti fel nézőit, amit bármely amerikai szuperprodukció joggal megirigyelhetne.
Trill Zsolt és Pál Emőke – a képek forrása: Juno11 Pictures
Az Alpok egy via ferrata útvonalán járunk. Hilda (Pál Emőke) szemeivel tekintünk fel a vertikális sziklafalba osztrák precizitással beékelt fémcölöpökön a felettünk magasodó hegyoromra. Éles füttyszó. Csend. Majd egy szőrös arc emelkedik ki egy megbúvó kanyarulat mögül. Visszafüttyent, halvány mosoly rajzolódik Hilda szája szélére. A két hegymászó karabinerei megcsörrennek, a hatalmas túrazsákok lendületet kapnak és folytatódik a csúcstámadás.
Tekintetek, szavak, füttyök és csend. A mindig hallgatag Erőss Zsolt és felesége kapcsolatát ezek a gesztusok festik fel plasztikusan egy rövid prológus és néhány kósza emlékkép formájában. A Trill Zsolt által megformált hegymászó karaktere alig néhány percet szerepel a vásznon, mégsem érheti a vád a filmet, hogy nem állít neki méltó emléket. Szellemisége az anyag minden pórusát áthatja.
Tekintetek, szavak, füttyök és csend
Pórusát és nem szövetét; a Magasságok és mélységek ugyanis élő, lélegző alkotás. Éppen ezért nem is érdemes a hagyományos értelemben vett történetként értelmezni, sokkal inkább utazás, sőt, zenedarab, amiben mi magunk vagyunk a hangszer.
Aki valaha szembesült már a gyász mindent elnyomó súlyával, letaglózó erejével, el tudja képzelni, min mehet keresztül a feleség és az anya, aki elvesztette gyermekei apját. Hilda élményei mégis olyan plasztikusan és finom érzékkel elevenednek meg, hogy lehetetlen megtartani mellette a nézői objektivitást. Az esztéta objektivitását nemkülönben.
Lehetetlen megtartani a nézői objektivitást
Egy precízen összehangolt kamaradarab bontakozik ki előttünk, maroknyi karakterrel, alig néhány helyszínen, de nem érezzük, hogy bármiben kompromisszumot kötött volna a produkció. A csekély adottságok mellett annál gazdagabb alkotói eszköztárat vonul fel a film minden területén. Nézőjét beavatottként kezeli és észrevétlenül vértezi fel minden szükséges tudással a hegymászás világáról, Zsoltról és a család belsőséges kommunikációjáról, amelyeket a rendező remek érzékkel hint el szinte észrevétlenül, az expozíció bármilyen érzete nélkül, majd nyúl vissza hozzájuk, hogy úgy érezhessük, mi is osztozunk Hilda édes és keserű emlékeiben.
Motívumrendszere amennyire gazdag, annyira visszafogottan bánik vele a film. Bízik nézője intellektusában és engedi, hogy a történések a befogadói pszichében álljanak össze teljes képpé. Nincs elmagyarázva, hogy a vallás kulcsszerepet tölt be Hilda és Zsolt életében, a kamera nem időz hosszan vallási jelképeken, de még csak Hilda hitválsága sem fogalmazódik meg verbálisan. Olyan gesztusokkal, mint egy csendes esti imádság a jóéjt puszi előtt, vagy a búvóhelyként megjelenő templomépület, organikusan épül be az elbeszélésmódba. Észrevétlen férkőzik érzéseink közé.
A történések a befogadói pszichében állnak össze teljes képpé
Egy elsőfilmes alkotótól merőben szokatlan ez a fajta magabiztos eszközhasználat, érett szerzői hang. Persze nem a Magasságok és mélységek az első mozgókép, ami Csoma Sándor nevéhez köthető. Egy évtizede jegyez rövidfilmeket, amelyek közül több komoly nemzetközi sikereket ért el, mint a 2019-es Casting (aminek a főszereplő Gijs Naber köszönheti szerepét Enyedi Ildikó A feleségem története filmjében), vagy az Új-Zéland és Kalifornia filmfesztiváljait is megjáró Tabula Rasa. Az ezekben a filmekben is érezhető szenvedély, és az emberi lélektan iránti elköteleződés első nagyjátékfilmjében csúcsosodik ki.
Pál Emőke
Mindez mégis észrevétlen maradna, apró hiányosságai pedig sokkal szembetűnőbbek lennének, ha Csoma – vagy, ahogy a szakmában nevezik, „Sasi” – munkáját nem támogatná egy ilyen szereplőgárda. Trill Zsolt csendes, de annál erőteljesebb jelenléte misztikus, szinte túlvilági aurába burkolja a filmet, amit Pál Emőke végtelenül emberi és naturalisztikus alakítása gyökerez vissza a földbe. A Magasságok és mélységek legalább annyira az ő filmje, mint a rendezőé. Szemünk láttára válik eggyé a hegymászónővel. Minden megnyilvánulásában hiteles és őszinte, mégis valami nehezen megfogható elemi energia hatja át, ami a vásznon is keresztülhatolva, tisztán jut el a nézőhöz.
Érzelmeinek finom rezdüléseit képtelenek vagyunk nem átélni és ezen a metafizikai expedíción bátran bízzuk rá magunkat pragmatikus higgadtságára, melynek mélyén kíméletlen erők háborognak.
Pragmatikus higgadtsága mélyén kíméletlen erők háborognak
Csoma Sándornak sikerült az, ami olyan kevés filmesnek: eredeti megközelítéssel állt hozzá egy sportlegenda emlékéhez, anélkül, hogy megcsúfítaná, vagy megmásítaná azt, ráadásul egy olyan univerzális értékű történetet épített belőle, amely hosszú ideig referenciaponttá válhat műfajában.
Magasságok és mélységek a Magyar filmadatbázison
