Mary Poppins visszatér
Vajon van-e létjogosultsága egy olyan klasszikus remake-jének, mint az 1964-es Mary Poppins? A Mary Poppins visszatér nem csupán egy újabb bőrlehúzás, megadja azt, amit évek óta minden mesétől várunk: végre egy újabb generáció is átélheti a moziban a Disney-varázst.
Kevesen vagyunk, akik nem ismerjük a Julie Andrews karrierjét beindító, hatalmas sikerű klasszikust, illetve annak előzményét a Banks úr megmentése című filmből. Habár a Disney a remake-ek korszakát éli, ezúttal a regény folytatását adaptálták a Chicagót és a Vadregényt is dirigáló Rob Marshall vezénylésével.
A Mary Poppins visszatér a gazdasági válságtól sújtott, 1930-as évekbeli Londonban játszódik, 24 évvel az első rész után. Michael Banks (Ben Whishaw) három gyermekével és házvezetőnőjével, Ellennel (Julie Walters) még mindig a Cherry Tree Lane-en lakik, és abban a bankban dolgozik, melyben egykoron apja is. Jane Banks (Emily Mortimer) anyja nyomdokába lépve áll ki a munkavállalók jogaiért, miközben segítő kezet nyújt Michael családjának. Michaelt a felesége halála után az a veszély fenyegeti, hogy a bank elviszi a házat a fejük felől, így Mary Poppins (Emily Blunt) megjelenik, hogy átsegítse a családot a nehéz időszakon.
Mivel a film nem sokban különbözik az eredetitől, okkal mondhatjuk rá, hogy sokkal inkább remake, mint folytatás. Habár a Banks gyerekek felnőttek, Mary Poppinst pedig egy Jack nevű lámpagyújtogató segíti kéményseprő helyett, a fő ellenség ugyanúgy a bank, emellett pedig sokkal jelentősebb az a tény, hogy az eredeti mű esszenciális jellemzői mind megtalálhatóak a Mary Poppins visszatérben is. Ennek ellenére a ’remake’ nem használható szitokszóként, mivel a Disney az összes fegyverét beveti a műben. Számomra a film valahol az Ének az esőben és a Nanny McPhee keresztezése is, ugyanis az ’50-es évek Hollywoodjára jellemző gigantikus díszeteken túl a remekül megkoreografált musical-betétek is sokszor megidézik a korszakot. Mint említettem, sok a közös a régi és az új verzióban, több jelenetet is viszontláthatunk új köntösben. Emiatt az alkotók ki is használják a technika adta széles formanyelvi lehetőséget, olyan gyönyörű képi világot teremtve, ami a CGI aranykorában is képes elkápráztatni nézőjét. Utóbbira tökéletes példa az a szcéna, amelyben az élőszereplők mellett megjelennek a Disney-mesék klasszikus állatkarakterei, amit hiába láttunk már egyszer, mégis lenyűgöz. A díszlet, a látvány mellett a kosztümök mellett sem mehetünk el szó nélkül, a hatalmas kalapok, a rózsaszín megrajzolt habos ruha, a csodás, üde sminkek és elegáns frizurák mind tökéletesen illeszkednek a ’30-as évekbeli London miliőjébe.
Mindazonáltal a dalok tekintetében a remake alulmarad: a Mary Poppins visszatér dalai jók, de sajnos nem olyan fülbemászóak, mint az eredetiek. Ugyanakkor pozitívum, hogy egyetlen éneklős jelenet sem irritáló, nem válik hiteltelenné azzal, hogy a karakterek egy párbeszéd közben elkezdenek dalolni. Ami viszont idegenül hat, és kizökkenthet, az Jack, a lámpagyújtogató (Lin-Manuel Miranda) rapje, illetve a magyar szinkron, ugyanis a dalokat nem sikerült szájra igazítani.
A Mary Poppins visszatér hangulata ugyanazt a régivágású bájt hozza el, amit az eredetitől megszoktunk. Ehhez társul még a rengeteg szín, melegség, az a mennyiségű életigenlés és könnyedség, ami miatt a film működik, újra képes gyermekivé változtatni. A nézése közben ugyanazt éreztem, amit anno gyerekként a Disney-klasszikusoknál: valami történik, valami olyat ad a nézőjének a Mary Poppins visszatér, amit jó pár éve egy mese sem képes. Habár a Pixar remek műveket készít, sokkal inkább szólnak a felnőttek és a gyerekek szórakoztatásáról, mintsem utóbbiak elvarázsolásáról. A Disney épp ezért volt nagy, ezért tűnt és tűnik ki máig, és 2018-ban ezt a régóta várt Disney-varázst újra elhozni nem kis bravúr.
Természetesen mindez nem működne egy remek főszereplő nélkül. Emily Blunt tartózkodó eleganciájával, bájával és komolyságával tökéletes a dadus szerepében. Valószínűleg egyedül vagyok a véleményemmel, de számomra a 130 perces játékidő alatt Blunt legalább annyira volt Mary Poppins, mint Julie Andrews (ha nem jobban). Nincsen film, és nincsen siker Meryl Streep nélkül, aki csupán egy jelenet erejéig tűnik fel, de abban a megszokott profizmusát hozza. Colin Firth-t számomra érdekes volt a bankár szerepében látni a Nanny McPhee aggodalmaskodó apukája után, de képes szórakoztatóvá tenni azt az egysíkúságot, egyszerűséget, ami a rajzfilmbeli gonosz karaktereket jellemzi. Az 1964-es film szereplői közül pedig Julie Waltersön kívül Dick Van Dyke-ot is viszontláthatjuk.
A Mary Poppins visszatér esetében is felvetődik a kérdés: minek készült el? A Disney ezúttal nem csupán a kasszáknál lesz sikeres, egy újabb generációt fog behálózni, ahogy azt a ’90-es években is tette. A mai gyerekek többsége valószínűleg nem ismeri Mary Poppins történetét, azonban a remake-nek köszönhetően a moziban ők is megkaphatják az igazi Disney-varázst. A Mary Poppins visszatér tehát megadja és megteszi azt, amit A diótörő és a négy birodalomnak kellett volna: igazi karácsonyi filmmé vált, ami a felnőtteknek kellemes nosztalgia és szórakozás, a gyerekeknek pedig meghatározó élmény.
A Mary Poppins visszatér a Magyar Filmadatbázison
