Marvel Kapitány
A Marvel szám szerint kilencedik eredettörténetén is jól lehet szórakozni, amennyiben nem várunk többet, mint az előző nyolc alkalommal, és amennyiben nem gondolunk bele, hogy egyébként a Marvel Kapitánynak az égvilágon semmi létjogosultsága nincs.
Brie Larson
Ugyanis a címszereplő a Bosszúállók: Végtelen háború stáblista utáni jelenetében előrevetített jelentőségét leszámítva ez a kvázi-előzményfilm látványosan idegen testként zuhan be az eddigi történetfolyam két hatalmas fináléja közé. A rajongók reményeivel ellentétben nem vetíti előre, hogyan tudják majd a Bosszúállók legyőzni Thanost (mivel a ’90-es években játszódik, szorosan amúgy sem tudna kapcsolódni az aktuális történésekhez), de még az MCU múltjának bővítésével sem foglalkozik, hanem ennek kapcsán is néhány jelentéktelen kikacsintással. A Marvel Kapitány nem gondolja tovább, nem helyezi új megvilágításba, de még csak nem is fűszerezi egyedi látásmóddal a jól ismert eredettörténetet – gyakorlatilag ezúttal is ugyanazt látjuk, mint a Thorban vagy a Fekete Párducban, csak az idő, a hely és a főszereplő személyisége más.
Carol Danvers (Brie Larson) a kreek egyik legnagyobb harcosa, azonban frusztrálja, hogy nem emlékszik a múltjára. Népe halálos ellenségeitől, a skrulloktól kell megtudnia, hogy elfeledett emlékei egy olyan titkot rejtenek, amelyek döntők lehetnek a küzdelem szempontjából. Így visszatér a Földre, hogy megállítsa a skrull-inváziót és válaszokat találjon.
Avagy csak a szokásos – persze adódik a dilemma, hogy 2019-ben mégis mi értelme felróni egy Marvel-filmnek, hogy ugyanazokból a panelekből van összehegesztve, mint elődjei. Elvégre a Marvel Kapitányt is sokkal nagyobb lelkesedéssel üdvözöltük volna az MCU első fázisa során, mint most, amikor már a könyökünkön jönnek ki ezek a sztorik. Ugyanakkor a kontextust nem lehet mesterségesen leválasztani az élményről, nehéz volna úgy nézni ezt a filmet, mintha tényleg megelőzné az összes többi történetet. Ebből kifolyólag pedig igencsak látványos a forgatókönyvön átütő, untig ismert Marvel-formula: a Marvel Kapitány szolgaian követi a kijelölt szerkezetet, ami hol átgondolatlan (a kree-katonák az évszázados hadviselés ellenére sincsenek semmilyen szinten felkészülve ellenfeleik alakváltó mivoltára), hol kiszámítható és sablonos húzásokat eredményez – még legnagyobb fordulata is valahol tipikusan jellemző a Marvel-filmek irányvonalára.
De még a teljesen nyilvánvaló lehetőségek is parlagon maradnak, ugyanis a mű a ’90-es évek atmoszféráját is csak takaréklángon égeti, egy-két szájbarágós utalást, valamint az időszak slágereinek a filmzenébe erőltetését leszámítva semmit nem érzékelni a korhangulatból. Persze Isten mentsen egy újabb filmtől, amely öncélú nosztalgiázással próbál jó pontokat szerezni történetmesélés helyett, de ez esetben igencsak adta magát, hogy az alkotók reflektáljanak a korra, akár még az akkoriban meghatározó műfajok és motívumok felelevenítésével is – ehhez képest kapunk egy teljesen sematikus galaktikus sci-fit, amelyben tulajdonképpen teljesen irreleváns, hogy milyen évet írunk. Azok sem örülhetnek, akik a Russo-testvérek munkássága és Fekete Párduc láttán elhitték, hogy a Marvel akciójelenetek terén is szintet lépett, ugyanis a rendezőpáros Anna Boden és Ryan Fleck is csak agyonvágott, funkciótlanul akrobatikus pofozkodásokat tudott kiizzadni magából. (Meg az elmúlt néhány év legalább negyedik vonat teteji verekedését…)
Az összkép tucatszerűségén azért jócskán kozmetikáz, hogy mégiscsak az MCU első női hőséről van szó, és ezt a feminin jelleget az alkotók okosan is fűzték bele a forgatókönyvbe: Carol egyik fő konfliktusa, hogy nem engedik érvényesülni, hogy felettesei érzelmei elfojtását várják el tőle, és hogy elvágják szeretteitől. De annak ellenére, hogy ezekkel a dilemmákkal elsősorban a nők szembesülnek, természetesen a filmben (egy-két igen konkrét kikacsintást leszámítva) általános érvénnyel jelennek meg, így a Marvel Kapitányra még a Fekete Párducnál is jobban igaz, hogy a reprezentációs jelleg ellenére mindenki találhat benne azonosulási pontot.
És ez jelentős részben a főszereplő személyének is köszönhető: lehet, hogy Carol Danvers sem árnyaltabb figura a többi szuperhősnél, de kozmikus ereje ellenére emberi léptékű, átélhető érzelemvilággal rendelkezik, azaz végre nem azt nézzük, hogy egy arrogáns űrkalandor rájön, hogy kicsit vissza kéne venni az arcból. De a film többi fontos figurája is végtelenül szerethető és esendő, amitől a humor és a dráma is lényegesen természetesebbnek hat, mint a korábbi Marvel-darabokban. Senki nem kényszeresen jópofa vagy tragikus, Brie Larson karizmája elképesztően széles skálán működik: ha akarja, lezser, ha akarja, kérlelhetetlen harcos, és egyik üzemmódban sem mesterkélt. A Talost alakító Ben Mendelsohn pedig hasonlóképp meghálálja, hogy számos egysíkú negatív szerep után ezúttal egy fokkal összetettebb figurát kap.
Fő alakjai pedig éppen annyi jelleget kölcsönöznek az alkotásnak, hogy végül egészen megkedvelteti magát velünk, a Marvel tehát egyetlen különleges aspektussal ismét el tudta érni azt, hogy ne távozzunk rossz szájízzel a moziteremből. Ugyanakkor egy sorozat részeként tekintve a filmre, nehéz nem csalódásként megélni, hogy a Marvel Kapitány mind élményében, mind jelentőségében méltatlan arra, hogy a Bosszúállók: Végjáték felvezetése legyen.
A Marvel Kapitány a Magyar Filmadatbázison
