Ami Napóleonnak Waterloo…?

|

Mamma mia! 2

Vajon a Mamma mia! – Sose hagyjuk abba is csupán elődje sikerét lovagolja meg, vagy képes azon túllépni? Mennyiben lehet előny egy musical esetében, ha már nincs kész alapanyag, amely a rendező kezét vezeti? Ami Napóleonnak Waterloo volt, az lesz a Sose hagyjuk abba a Mamma mia!-nak?

A Mamma mia! 2008-as sikere után 10 évet kellett várnunk a folytatásra, amitől a legtöbben tartottak. A félelem nem volt megalapozatlan, mivel az esetek többségében a folytatás(ok) csak egy újabb bőrlehúzásnak bizonyulnak, aminek elkészültét inkább a pénz, nem a mű iránt érzett szeretet vezérli. Természetesen vannak olyan alkotások is, amelyek erre teljesen rácáfolnak: minimum azt a szintet hozzák, mint elődjük, sőt, sokuk képes túllépni is rajta (ilyen a nyár másik nagy sikere is, A hihetetlen család 2.).

A Mamma mia! folytatása azonban nehezebb feladat: a nagy ABBA-slágerek elfogytak, ahogy a színpadról a mozivászonra adaptált alaptörténetet is teljes egészében lefedi az első rész. 2008 egyik legjobb nyári filmje azonban tud valamit, ami miatt a kritikusok – a többségében negatív visszajelzések ellenére is – máig guilty pleasure-ként tartják számon, és bármikor, bárhol újranézik a néha émelyítően édes filmet. Nemcsak a csodás szereplőgárdának, a jó sztorinak, a gyönyörű tájnak, és a mindenki által jól ismert daloknak tudható ez be, hanem annak a fajta életigenlésnek és életörömnek, ami valóságos boldogságbombaként úgy hat az emberre, mint egy tábla csoki, amitől a szervezetünk szaporán elkezdi gyártani az endorfint.  Az első rész egy hamisíthatatlan bulifilm, ahol mindenki szeret mindenkit, énekelnek és táncolnak mindig és mindenhol, a konfliktusok megoldódnak; flitterben és csillámporban úszik az egész sztori – és mi pont ezért is szeretjük. A Mamma mia! Sose hagyjuk abba ennél tovább megy, ugyanis egy sokkal érettebb forgatókönyvből építkezik, és az érzelmek olyan széles skáláját mozgatja, amire elődje nem volt képes. Míg a Mamma miában csupán a The winner takes it all című dal előadása során érezzük igazán a drámát, amiben Meryl Streep minden fájdalmát és csalódottságát kiénekli; a Sose hagyjuk abba erre már az első jelenetek során rátromfol Sophie (Amanda Seyfried) és Sam (Pierce Bornan) gyászával. Ugyanakkor nemcsak ők, hanem mi nézők is nagyon hiányoljuk a Donnát megtestesítő Meryl Streepet, aki tökéletes partnerei ellenére is képes volt egyedül elvinni a hátán az első filmet.

Habár Streep szinte alig tűnik fel a folytatásban, mégis sokban hasonlít a két film: mindkettő az anya-lánya, pontosabban Donna és Sophie kapcsolatára helyezi a fő hangsúlyt. Sophie Donna halálával annak helyébe lép: az anyja emlékének szánt felújított hotel megnyitása, az anyaság és a cserbenhagyás, a céltalanság, az összetartás és a bátorság mind-mind fontos szerepet kapnak, ezért is releváns annyira a fiatal Donna és lánya életének párhuzamba állítása. Habár a gyász, Streep fájó hiánya miatt sokkal keserédesebb a film (főként a jelenben játszódó jeleneteinek) hangulata, szerencsére az Oscar-díjas színésznő imádni való vonásaival fiatalabb változata (Lily James) is rendelkezik. Olyan energikus, vidám és karizmatikus jelenség, akinek kisugárzását és mosolyát nehéz nem imádni – félelmetesen hasonlít Streepre, kétségtelen, hogy nála alkalmasabb színésznőt nem is találhattak volna a készítők.

Lily James mellett a régi színészek, a három apa és Donna barátnőinek visszatérése is nagyban hozzájárul az első rész hangulatának megteremtéséhez. A Mamma mia! 2. egyik erénye, hogy valóban stábbuliként kezeli a művet, nem veszi komolyan magát, sőt, előzményével ellentétben néha saját maga paródiájává válik; a színészek szívből jövően szórakoznak és ezáltal szórakoztatnak, emiatt pedig nem kínos, hanem sokkal inkább feledhetetlen és komikus például a kötélen tekergő/táncoló Colin Firth.

Mivel az első rész felölelte a leghíresebb ABBA dalokat, a második jó párat újrahasznosított vagy bulijelenetként vagy hangszeres, témaszerű háttérzeneként; azonban olyanokat is beleemelt, amelyek kevésbé ismertek a nagyközönség számára, ugyanakkor tökéletesen beleilleszkednek a cselekménybe, sőt, néhány nagy slágerre rá is licitálnak. Ez nagyfokú kreativitást is megkövetelt a stábtól, amelynek tökéletes kivitelezéséről többek között a párizsi kávéházban játszódó napóleonos koreográfia, a Waterloo című dal történetbe való beleszövése is tanúbizonyságot tesz. A Sose hagyjuk abbának javára vált, hogy az első részhez képest nem állt rendelkezésre egy kész alapanyag; míg a Mamma mia!-n sokszor érezhettük a színházi értelembe vett tipikus musicaljegyeket, mint amilyenek a hirtelen váltások a jelenetek, a próza és a dal között, vagy a konfliktusok látszólagos jelenléte, a folytatás már a fentebb említett komoly témákat is elő meri venni, szcénái pedig önálló identitással rendelkeznek, amik nem csaponganak, nem darabosak, hanem egy önálló és egyben lévő mozifilmet eredményeznek.

Lily James méltatása mellett Amanda Seyfried karakterét érdemes kiemelni, ugyanis neki is nagy szerepe van abban, hogy a folytatás komolyabb hangvételű lett. Az első részben Sophie még szinte gyerek, csak egy kis cserfes „csitri”, akit egy dolog foglalkoztat: az esküvője. A folytatásban viszont már egy jelentős jellemfejlődésen átesett, felnőtt és érett nővel találkozunk, aki „trónörökösként” kész anyja helyébe lépni, miközben minden erejével annak emlékének szeretne adózni. A Sose hagyjuk abba lelke neki köszönhető: az anya hiánya, a veszteség feldolgozása, a valódi konfliktusokkal való megbirkózás miatt felgyülemlett őszinte fájdalma és anyja iránt érzett határtalan szeretete, illetve kötődése átüt a vásznon, a keresztelőn elhangzó anya-lánya szellemduett pedig – ha lehetséges – még nagyobb szívet ad az alkotásnak. Az már csak hab a tortán, hogy mindkét filmben Amanda az egyik, akinek kifogástalan mind az énekhangja, mind a technikája.

Ennek ellenére a Mamma mia! folytatása még mindig ugyanaz az imádnivaló feel good film, mint ami 10 éve is volt, csupán kevesebb a csillámpor, és sokkal természetesebb (nemcsak a humorát tekintve). Valahogy a kikötőbe való táncolás és éneklés sem hat műnek, csupán egy tökéletesen kivitelezett és jól megkoreografált bulinak, amiben a szereplők nem színészkednek, hanem valóban jól érzik magukat. A szín- és látványvilág még mindig csodálatos, és még mindig képes belerántani a nézőt a már jól ismert gondtalan világába. A Sose hagyjuk abba fenti erényeihez tartozik a tűpontos vágás is, az ugrálás jelen és múlt között nemcsak a dramaturgia szintjén, hanem képi síkon is kifogástalan. Meryl Streep hiányát a fiatal Donna mellett pedig Cher és Andy Garcia pótolja (felejthetetlen, bár fájóan kevés játékidővel).

Szerencsére a Sose hagyjuk abba nem lett az a Mamma mia!-nak, ami – hogy stílszerű legyek – Napóleonnak Waterloo. A folytatásból ugyanúgy árad az életkedv és boldogság, a dalok és a koreográfiák csodálatosak, az aktorok pedig valóban élik és élvezik a szerepüket. A korábbi endorfinbombának jót tett, hogy az érettebb folytatás nézőjét az érzelmek teljes skáláján végigvezeti. Minden tekintetben hozza elődje erényeit, csupán a hangulat lett komolyabb és keserédesebb, azonban ezeket is két nagy bulis jelenettel feloldja a Sose hagyjuk abba. Ha így folytatják, ne is hagyják.

A Mamma mia! 2 a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: