Hellboy
A képregényhű Hellboy igazi felüdülés az egyívású, sablonos szuperhősfilmek között – még ha nem is a legjobb értelemben.
A félmúlt homályába vész, de bizony volt olyan idő, amikor még nem láttunk szuperhősöket minden sarkon Hollywoodban. Jelenleg az amerikai filmstúdiók legjövedelmezőbb vállalkozása szuperhősöket reptetni havonta kétszer-háromszor a moziban, de ezek többsége ugyanazt a receptet hasznosítja újra, az üzembiztos középszert célozzák meg gyermeteg humorral, ugyanarra a srófra járó történetekkel, egymással kicserélhető, hol viccesebb, hol akciódúsabb filmekkel.
A trend a Marvel színre lépésével tetőzött 2008-tól kezdve, de előtte akadtak olyan szuperhősfilmek, amik még nem a hollywoodi futószalagról gördültek ki, és mai szemmel még inkább feltűnő az egyediségük. Ilyen volt a 2000-ben startolt X-Men trilógia, és ilyen az Oscar-díjas Guillermo del Toro két Hellboy-filmje is (2004 és 2008), aki szokásához hűen nem a szuperhőst, hanem a kívülállót, a kiközösítettet látta meg a démonvadász pokolfajzatban. A mexikói rendező tündérmeseként adta elő a bunkósbotkezű, ördögszarvú, de jó szándékú szörny történetét, aki egy paranormális FBI kötelékében őrzi a természetfeletti rendet és öldökli a monstrumokat, de az emberek szemében azonban ő is ijesztő szörnynek számít.
A szuperhősfilmek akkortájt még nem tarolták le a mozipiacot, talán ennek is köszönhető, hogy Del Toro adaptációi nem robbantottak kasszát. Nem termeltek veszteséget sem, de annyi pluszpénz sem jött össze, aminek láttán a stúdió azonnal megrendelte volna a trilógia záró darabját, egy borongósra vett és tragikusnak szánt, állítólag magát az apokalipszist is elhozó filmet. Del Torónak is rosszul jött ki a lépés, mert éveket fektetett meg nem valósult (Az őrület torkában című Lovecraft-adaptációja) vagy másnak átadott filmekre (a Peter Jackson által befejezett Hobbit-trilógia), amikor pedig lehetőséghez jutott, a kamaszfiúk – Hollywood első számú célközönsége jelenleg – szemében biztos bevételre számító óriásszörnyfilmet, a Tűzgyűrűt forgatta le. És persze az sem segített, hogy az eredeti képregényeket jegyző Mike Mignolának nem tetszett a második rész, amelyben Del Toro végképp a maga szerethetően különc képére formálta a comicsokban sokkal szabadabb szájú, baltával kifaragott antihőst.
Így aztán nem csoda, hogy amikor újragenerálozták a Hellboyt, egy jóval képregényközelibb, piros karikás, horrorban tocsogó változatot forgattak le, amely messzire távolodik a tündérmesei, 13-as korhatárral ellátott, családbarát Del Toro-filmektől. A rendezést egy tapasztalt horrorszakira (Neil Marshall – A barlang, Végítélet, Trónok harca) bízó film jelszava a képregényhűség volt, és ha innen nézzük, teljes a siker. A szörnyek nem Del Toro élénk fantáziájából pattantak ki, hanem végre Mignola füzeteiből kopírozták át őket, Hellboy kamaszosan bárgyú poénjaira ráragaszthatjuk a „Vigyázat, szókimondó szövegek!” matricát, a történetben pedig Mignola és Duncan Fegredo illusztrátor három miniszériáját gyúrták bele.
Nos, a történet. Ez az, ami miatt a képregények ismerősei imádni, a többség viszont utálni fogja az új Hellboy-filmet. Marshall és Mignola ugyanis nem szöszöltek sokat olyan filmművészeti alapvetésekkel, mint a karakterépítés, az egyenletesen felépített ritmus, vagy a következetes történetszövés. Ebbe a filmbe mindent beledobáltak, amit a képregényekben megírtak, és ebből a katyvaszból egy lenyűgöző katasztrófa született. Olyasmi, ami még a hagyományos, jóravaló szuperhősfilmeken edződött rajongóknak sem fog lecsúszni a torkán, mert öncélú, zavaros és úgy fröcsög benne a digitális művér, mintha tényleg eljött volna a világvége.
Hírből sem ismeri a jóízlést ez az adaptáció: ez a legnagyobb hátránya, de erénye is egyben. Mert lehet, hogy számtalan szemöldököt felráncol az a katyvasz, amit itt történetként előadnak a pestist terjesztő, halhatatlan vérkirálynővel, a már megint előhantolt Artúr és Merlin legendájával, a vasorrú bábával meg a náciknak dolgozó, démonidéző Raszputyinnal (!), de egyvalami biztos: olyan üzemszerű untatás nem kerekedik ki belőle, mint amiket szuperhősfilm címszó alatt hetente látunk a moziban. A Hellboy kiszámíthatatlan, mert fittyet hány az épeszű dramaturgia szabályaira. Ha úgy tartja kedve, főhősét elteleportálja a vasorrú bába kacsalábon forgó kastélyába, ahol a rákjárásban közlekedő, félszemű boszorkány alkut köt Hellboyjal, információt ad az egyik szeméért cserébe, és átkot szór rá, hogy ha nem tartja be az ígéretét, nézze végig a szerette halálát. Hogy aztán ez az egész átok, vasorrú bábával és kacsalábas kastéllyal együtt nem kerül elő később? A Hellboyban ez csak természetes.
A film tele van pakolva feleslegesnek tűnő kitérőkkel, alaposan bemutatott, majd gyorsan kiírt (megölt) szereplőkkel, titkos társaságokkal és rajzfilmszerű monstrumokkal. A Hellboy ugyanis a képregények logikáját követi. Nem csak a sztorit veszi át – biztos így történt minden a comicsok lapjain is –, hanem a dramaturgiát is, amely lezárt, pár tízoldalas történetekből fűzi össze az átfogó narratívát. Mignoláék nem csiszolták le ezeket a kitérőket, hanem mindet beépítették, hogy minél több – amúgy kreatív – szörnydizájnt és a ’80-as évek akciófilmjeit idéző, gyilkolás közben elmondott egysorost el tudjanak sütni. Ezek között akadnak emlékezetesek („Ideje ugranod egy fejest” – mondják a lefejezett szörnynek), de a többségük ízléstelen: a film humora fárasztóan infantilis. Az akciójelenetek zöme egysíkú, az egy snittben tartott felvételeket bizonyára bravúrnak szánták, de csak a manapság kötelező minimumot szállítják. A dalválasztás ráadásul meglepően középutas: míg Hellboy anno Nick Cave túlhasznált, de örökké kúl Red Right Handjére vonult, most a legnyilvánvalóbb rockslágerekre, Mötley Crüe-re és Muse-ra kaszabol. A cél az lehetett, hogy a Thor: Ragnarök immár kultikus, Led Zeppelinre előadott csatajelenetét ismételjék meg, de ez sajnos nem jött össze.
Az új Hellboy-nak számtalan más hibája is akad, Ian McShane nem olyan karakteres apafigura Broom professzorként, mint az őt bölcs öregúrként játszó John Hurt, Milla Jovovich a főgonosz vérkirálynőt meglehetősen vértelenül alakítja, a démonűző trió közti barátságot pedig nem tudják hihetően megalapozni és továbbárnyalni. Marshall és Mignola filmjén mégsem lehet unatkozni: példás rossz ízlésük sokkal, de sokkal szórakoztatóbb, mint a körberajongott szuperhősfilmek biztonsági játékból fakadó unalma.
A Hellboy a Magyar Filmadatbázison
