Csuklyások – BlacKkKlansman
Spike Lee a mának üzen. Mérhetetlenül kritikusan láthatja az Egyesült Államok jelenlegi helyzetét. Elkeserítheti, hogy Obama után a szociális reformok teljes visszafordítását valló Trump lett az USA 45. elnöke.
Lehetséges, hogy túl nagy elvárásokat támasztottam Spike Lee Csuklyások (BlacKkKlansman) című filmjével szemben. Elvégre szeretem a hetvenes éveket, szeretem ezt a korszakot. Jó nézni az egykori Egyesült Államok nagyvárosi miliőjét, a széles utcákat, a kis sikátorokat, a benzinfaló verdákat. Tetszik az akkori öltözködés, a mókás haj és a szakállviselet, mi több, jobbára tetszik az a „valami a levegőben”, tetszik a zene és tetszik az ezekhez tartozó szellemiség. Elvégre ’68 és a hetvenes évek volt az az időszak, amikor utoljára fontos volt az embereknek világszerte, hogy gyökeresen megváltozzanak az értékek. (Európában persze valahogy így vettük volna ’89-et és az utána következő időket – ám azzal a flowval kapcsolatban még nem igazán támadt igény a filmes nosztalgiára.)
A hetvenes évek amerikai filmjein érezhető a forradalmi hatás: az Eper és vér (The Strawberry Statement) záró képeinek láttán még most is könny tolul a szembe vagy összeszorul az ököl. A kilencvenes évekbeli Forrest Gumpban is külön fejezetekben történik meg ezen történelmi korszak átvilágítása. Ez a Zemeckis-féle felskiccelt amerikai történelmi körkép mondhatni megáll azokon a pontokon, amire legújabb filmjében Spike Lee is felfűzi a történetét. Mint ahogy Zemekisnél, Spike Lee filmjében is szóba kerül az Egy nemzet születése (Birth of a Nation) című Griffith-film, melyben először bukkan fel a vásznon a Ku-Klux-Klan. (Az 1915-ös némafilmről beszélek persze, nem a 2016-osról.) A Forrest Gumpban is hamar eljutunk a KKK-től Rosa Sparkson, Vietnámon és a hippiken keresztül a Fekete Párducokig. No és persze a maga formabontó módján meg kell említeni, hogy Tarantino is elég erőteljesen piszkálgatja mind a korszakot, mind a faji témát, a maga humorba öltöztetett vadregényes módján. Persze, ő is a saját prizmáján szűri át a színeket.
Spike Lee szokásához híven, most is ízig-vérig fekete filmet akarhatott. Elvégre leginkább az ő neve jut eszünkbe, mikor azon gondolkodunk, hogy ki lehet az az úttörő afro-amerikai rendező, aki a fekete közösség problémáit igazán megragadhatta és filmre is vihette. Mint ahogy a filmben is történik erre utalás, a Blaxploitation hozta ugyan a sztereotip karaktereket, példa rá a renegát feka zsaru, Shaft, vagy a strici, Superfly, de ezek a filmek is leginkább a fehér producerek malmára hajtották a vizet. Az elnagyolt karakterek legalábbis nekik termelték a komoly bevételeket. Csak hogy konzekvensek legyünk: ez a korszak hozott a női mozgalmaknak is sikert. Spike Lee nem felejti el megemlíteni a hetvenes évek afro-amerikai női sztárját, Pam Griert sem, mint ahogy olyan legendás megformálásaira is kitér, mint Coffy vagy Foxy Brown. A rendező tehát, ugyan nem filmtörténész módon, de azért mégis a filmtörténelmet hívja segítségül legújabb alkotásában, hogy eltöprengtesse a közönségét azon, hogyan is jelent meg először a fekete-fehér kockákon az Afrikából származó amerikai, majd mi történt a hetvenes évek mozijaiban, amikor új értelmet nyert a ’színes’ kifejezés.
Say it loud, I’m black and I’m proud. Harsan fel a fekete büszkeség himnusza James Brown ütemére Lee filmjében. De elhangzik a Let’s make America great (again) is – még a szlogenekre süketek számára is feltűnik, hogy Spike Lee a mának üzen. Mérhetetlenül kritikusan láthatja az Egyesült Államok jelenlegi helyzetét. Elkeserítheti, hogy Obama után a szociális reformok teljes visszafordítását valló Trump lett az USA 45. elnöke. Így az egyenjogúság harcának kiindulópontjához helyezi fikciós történetét. Ismeri a korszakot. Dokumentálta is már a saját szemszögéből, a Denzel Washington által formába öntött Malcolm X-történetben. Párhuzam, hogy ott is, színészként, a még a fekete társadalmat is erősen megosztó, mondhatni erősen radikális vezér igazi nemzeti hőssé formálásán igyekszik: itt is, a Csuklyásokban, a szereplők egydimenziós módon rajzolódnak fel. Az afroamerikai mozgalmár lány bájos, okos, öntudatos és szimpatikus karakter, akárcsak a vele románcra lépő beépített zsaru. Míg az ellenlábas, fehér Amerikáért küzdő figurák sötét taplók, akiket már majdnemhogy elérhet a többszörös aberráció vádja is. A film ugyanakkor nem veszi dilire a formát, nem nevettet, inkább cinkos somolygásra invitálja a nézőt ez alatt a kettő és negyed óra alatt. Nincsenek megjegyzésre érdemes szállóigék. Nincsenek igazán retinába égő jelenetek.
A Csuklyások mindenesetre nem rossz film. A színészek hozzák a rájuk bízott szerepeket. John Davis Washington, aki nem mellesleg a ’92-es Malcolm X-ben már jelen volt, apja, a főszereplő Denzel mellett ügyesen formálja meg a szerepet. A „kék vagy fekete?” problémakör, miszerint ebben az időben van-e létjogosultsága a zsarunak, ha fekete, annyival azért meg van spékelve, hogy a színész, és így a rábízott karakter, nem csak a feka hangsúlyozást és a szlenget tudja, hanem hozza a hillbilly szófordulatokat és tájnyelvet is. Ez a képesség segíti a karakter beépülését a titkos „szervezetbe”, és ez hozza egyben a színész filmbeli sikerét is. Adam Driver pedig már a Csajok (Girls) című sorozatban elnyerte a közönség kegyét. Tehetségét mondhatni azóta is jól kamatoztatja, nincs ez itt sem másképp. Annak ellenére sem, hogy egyikük esetében sem mondhatni, hogy ez lehet majd pályafutásuk során a csúcsteljesítmény. Talán Laura Harriert lehetne kiemelni, mint főszereplőt, de igazából őt sincs értelme nagyon megdicsérni, hiszen nincs miért.
Persze szép a két fiatal egymásra találása, de cukipofik, és kész. Ám a negatív szerepkörrel járó ellenszenves suttyó megformálása a finn Jasper Pääkkönen játékát már dicséri. Az ő figurájában, illetve annak a többiével való kontrasztjában rejlik jobbára az izgalom és a humor. Teszem hozzá megint, főleg az utóbbira vonatkoztatva, hogy az elég jól elrejtőzött előlünk. De valószínűleg Spike Lee nem is akarta túlzottan elvinni a filmet a szórakoztatás felé, hiszen akkor elhalványult volna a trumpi demagógiára reflektáló saját demagógiája. Mondhatni ott járunk megint, ahol a Malcolm X, ott járunk megint, ahol a part szakad. Nincs megértésre való törekvés. Mindenki mondja a magáét. Az érvek meg – mint a párhuzamos sávok a film végén megfordított és fekete-fehérré egyértelműsített nemzeti lobogón – majd a végtelenben találkoznak, ha találkoznak.
Azért, ha nem lenne mégsem egyértelmű a szimbolika, a rendező elrugaszkodik a hetvenes évektől, és bevág pár mostani, a híradókból ismert rasszista felvonulást, véres összeütközést, tömegbe való autós behajtást. Természetesen feltűnik ismert szlogenjével a háttérben Trump. Továbbá feltűnik az eredeti, már némileg megöregedett David Duke is, aki a film szerint a hetvenes években nem volt más, mint a KKK, azaz a „szervezet” egyik befolyásos vezetője. Tulajdonképpen ez volna a kapocs a valósághoz, hiszen a film igaz történetet vett alapjául. Ez pedig az eredeti Ron Stallwort (őt személyesíti meg Washington a filmben) 2014-ben kiadott, Black Klansman című könyve. Ezt veszi alapul a Cannes-ban, 2018-ban a zsűri nagydíját is elhozó BlacKkKlansman, és nem a hasonló tematikájú, 1966-ban készült, azonos című filmet. Pedig azzal is akad bőven párhuzam.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a legszebb vágás és egyben a legszebb jelenet az volt, amikor Lee lehivatkozta az Egy nemzet születése című filmet. Valószínűleg nagyon utálja. Azonban, ha esetleg az lenne ennek a mögöttes üzenete, hogy Griffith korszakalkotó alkotását esetlegesen indexre kellene tenni, annak nem örülnék, mint ahogy annak sem, ha bármely hatalom ilyetén vagy más módon igyekezne szanálni a művészetet.
A Csuklyások – BlacKkKlansman a Magyar Filmadatbázison
