Lány
A Lány egy trasznemű tinédzser megrendítő portréja, amely letaglózó erővel mutatja meg, hogy aki rossz testbe született, még egy elfogadó közegben sem élhet teljes életet.
Lara (Victor Polster) első látásra egy átlagos 15 éves lány, aki imádja a balettet. Csakhogy Lara eredetileg férfitestbe született, és 18 éves koráig, amikortól engedélyezett a nemváltoztató műtét, kénytelen férfi nemi szervvel élni – nőként. Ez pedig nem, hogy nem egyszerű, de a lány hétköznapjainak szinte minden percét megmérgezi.
Rendezés, felépítés szempontjából a Lány ugyanúgy fest, mint az európai drámák túlnyomó része: hosszan kitartott, egymás mögé tördelt életképek, amelyek elsősorban a főszereplő arcára és érzelmeire fókuszálnak, az egyes jelenetek pedig inkább tematikusan, mint egy határozott dramaturgiába ágyazva épülnek egymásnak. (Stílusában nehéz lenne például megkülönböztetni ezt a filmet az Egy naptól.) De az ilyen produkciók többsége eleve nem a filmművészeti bravúrokra, hanem a téma kifejtésére támaszkodik, és Lukas Dhont rendezésének legfőbb erénye is ebben ragadható meg.
A Lány talán az első LMBT-témájú film, amelynek főszereplőjét a játékidő során semmi atrocitás nem éri szexualitása miatt, és még háttérgondolat szintjén sem merül fel a vele szembeni kirekesztés. Ez már önmagában sokkal érdekesebb alapállás, mint amiből a közelmúlt hasonló témájú darabjai (A dán lány, Egy fantasztikus nő) kiindultak, de itt nem pusztán a járatlan út újszerűsége az izgalmas, hanem az ebből képzett kontraszt.
Természetesen nem arról van szó, hogy ne kellene a hátrányos megkülönböztetéssel a filmvásznon (is) foglalkozni – elvitathatatlan, hogy Lara igen szerencsés közegbe született, amely nem aberrációként tekint állapotára. De a Lány célja nem is az, hogy bemutassa a világban kétségkívül nagyon is jelenlévő transzfóbiát, hanem hogy rávilágítson arra, hogy még ennek híján is gyötrelmes az ellenkező nemű testbe születettek élete.
Lara édesapja, testvére, iskolatársai, orvosai mind hatalmas megértéssel és empátiával viszonyulnak a helyzetéhez, ugyanakkor főszereplőnk ennek ellenére sem boldog. Ugyanis ő a küzdelmét nem a társadalommal és a konvenciókkal, hanem saját testével folytatja. És akárhogyan is erőlködik, ezt a konfliktust nem tudja megnyerni. Hiába nem cikizik, hiába tesz meg édesapja mindent azért, hogy jól érezze magát a bőrében, főszereplőnk szégyell levetkőzni a női öltözőben, nem mer párkapcsolatot kezdeményezni (még abban sem biztos, melyik nem iránt érdeklődik), hiszen azt a puszta akaratával nem tudja felülírni, hogy a két év múlva végrehajtható nemváltó műtétig egy pénisz lóg a lábai között. Szexualitása ráadásul balettkarrierjét is meghatározza, ugyanis eltérő testfelépítése miatt a táncban sem olyan ügyes, mint a többi lány.
Lukas Dhont elemi erővel kommunikálja ezt a feszültséget minden egyes jelenetben. Nem harsányan, látványosan, hanem visszafogottan és naturalisztikusan tárja elénk, ahogyan Lara szemlesütve öltözik, próbálja nőként elképzelni magát a tükörben és iszonyú kínokat él át a balett-táncosi kiválóság kedvéért. Ugyanakkor a lelki és a biológiai nem nyilvánvaló szembeállításán túl is megláttat olyan alig észrevehető részleteket, mint hogy milyen nehézségeket jelent egy trasznemű ember számára, ha születési nevén szólítják, ha meg kell mutatnia kortársainak gyűlölt nemi szervét, vagy ha megpróbál romantikus kapcsolatot létesíteni valakivel.
Victor Polster sem nyújt látványos játékot a főszerepben, de Dhont érzékeny kamerája előtt minden rezdülése tökéletesen érthető és átérezhető. A Lányban nemcsak az a példátlan, hogy ennyire eggyé tudunk válni egy karakterrel, hanem hogy egy olyan szereplővel válunk eggyé, akinek a helyzetébe a társadalom 99,9%-a alapesetben minimálisan sem tudná beleérezni magát.
Ha igazán odafigyelünk, és megértjük a Lara látszólag hétköznapi nehézségei mögött húzódó valódi fájdalmat és szenvedést, egészen letaglózó élménnyé válik a Lány. Az utolsó jelenetek során a közönség már egy emberként szisszent fel a moziteremben, és fordította el a fejét a vászonról – nem azért, mert maguk a képek lettek volna borzasztók, hanem annak a tudata, ami a főszereplő fejében lejátszódik.
Közhely ugyan az efféle művekre rásütni, hogy témájuk miatt fontosak, de itt nem pusztán arról van szó, hogy alkalmasint egy kirekesztett kisebbség helyzetének, lelkivilágának megértetésében fontos szerepe lehet a filmművészetnek. Hiszen láttunk már alkotókat rosszul, felületesen, manipulatívan hozzányúlni a traszneműség témájához, a Lány azonban ténylegesen ki tudja aknázni főszereplőjének sajátos konfliktusait. Annyira hatásosan, hogy az már egyenesen filmművészeti csúcsteljesítmény.
A Lány a Magyar Filmadatbázison
