Az elnyomás szörnyeket teremt

|

Lady Macbeth

Nagy átalakulást láthatunk a Lady Macbeth című angol filmben, amiben egy nőt annyira elnyom a férje és a XIX. századi Anglia szexizmusa, hogy vérbeli femme fatale-lá válik.

A vidéki Angliában járunk, ahol Katherine-t épp férjhez adták, és szó szerint adták, mint valami portékát. A férj el sem hálja a házasságot, helyette kutyájaként bánik a nővel, talán azért, mert ebbe a helyzetbe őt is belekényszerítette apja, akit gyűlöl, és aki rögtön örököst vár a frigytől. A férj rendszeresen meztelenre vetkőzteti feleségét és maszturbál. Lelki terrorban tartja a nőt, ráadásul a szolgákon keresztül: a természetimádó, életvidám Katherine nem hagyhatja el a házat, és csak akkor alhat, amikor az ura.

Szerencsére a férfi sem élvezi a helyzetet, ezért minden alkalmat megragad, hogy távol legyen otthonról, és amikor egy bányaszerencsétlenség miatt ő és apja elutazni kényszerülnek, Katherine egyedül marad a házban a szolgákkal és béresekkel. Ő lesz a ház ura, és gyorsan össze is szűri a levet egy jóvágású béressel. Amiről persze pletykálni kezdenek, így rövidesen hazaérkezik az após, majd a férj, sőt, végül a férj törvénytelen gyereke és annak anyja.

Florence Pugh

Innentől kezdve spoiler nélkül nehéz lenne mesélni a történetről, de annyit elárulhatok, hogy a Breaking Bad című sorozatot idéző átalakulást látunk, csak itt nem egy szürke életet élő kémiatanárból válik drogbáró, hanem egy elnyomott naivából pszichopata gyilkos. Míg a kultszériában ezt a jellemfejlődést – vagy jellemromlást, ahogy vesszük – a rák váltotta ki, itt a kor szexizmusa az ok, aminél talán csak a szolgák kasztjának semmibe vétele fájóbb. A film állítása szerint az elnyomás szörnyeket teremt, akik visszafordíthatatlanul elpusztítják környezetüket és magukat.

Ez egy kosztümös film, de a tökéletes ellentéte annak, amit a zsánertől megszoktunk, nincs tele statisztákkal és ragyogó díszletekkel, helyette pár szereplős kamaradarab, ami javarészt egy villában játszódik. Alig másfél órás, nem pörög, de sosem unalmas. Dialógusok helyett képekkel mesél, letisztult és következetes. Minden jelenete félreérthetetlenül szól arról, amiről szólnia kell. A jellemfejlődési ív kisebb, mint a Breaking Badben, de realisztikusabb is: Katherine-ben a kezdetektől ott van a lázadás, szinte nem is értjük, dacos természete ellenére miért veti alá magát férje akaratának, de a válasz persze az, hogy ebben a korban máshol is erre számíthatott volna, ez volt a norma.

William Oldroyd rendezése mellett a film fő erőssége a még e sorok írásakor is csak 21 éves Florence Pugh játéka, aki babaarcú szendéből Fekete Özveggyé alakul a film végére. Ahogy férje is rámutat, mintha kilókat is felszedne a cselekmény előrehaladtával, mindenesetre hónapok alatt évtizedeket öregszik a szemünk láttára, felnőtté válik, vonásai mintha megkeményednének, eltorzulnának. Remekül elmesélt és megvalósított mozi a Lady Macbeth, és igazi ereje persze abban áll, hogy érezzük, hogy ez az elnyomás annak idején mindennapos volt, és nem onnan tudjuk ezt, hogy a film egy 1865-os orosz kisregényen alapul.

A Lady Macbeth a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: