Kutyavilág

|

Kutyák szigete – Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

A Kutyák szigete egy különös bájjal rendelkezdő felnőtt mese, ami nemcsak remek humorérzékkel, de fontos üzenetekkel is operál, olyan képi világgal megspékelve, amit órákig elnézegetnénk képeskönyv formájában is.

Wes Anderson új alkotása nemcsak a 68. Berlinale, hanem a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje is volt április 4-én. Mivel a Kutyák szigete csak májusban kerül a hazai mozikba, a fesztivál keretein belül – a fenti alkalmon kívül – még április 5-én lehetett megtekinteni. Ahogy az a rendezvényen is elhangzott, a címben rejlik egy szójáték: az Isle of Dogs (Kutyák szigete) kiejtése nagyon hasonlít az I love dogs (szeretem a kutyákat) kiejtésére. Ennek nemcsak üzenetértéke van; a kutyáknak tartott külföldi vetítés képei közül is láthattunk párat a vetítés kezdete előtt.

A történet szerint a jövő Japánjában a kutyák között egy titokzatos vírust terjedt el, ezért Megaszaki polgármestere egy közeli, szemétlerakóként funkcionáló szigetre száműzi az összes ebet. Habár a polgármestert Watanabe professzor (Akira Ito) biztosítja, hogy az ellenszer hamarosan elkészül, Kobayashi példát mutatva a városnak elsőként a polgármesteri hivatal testőrkutyáját, Spots -t (Liev Schreiber) küldi a szigetre.  Azonban árva unokaöccse, Atari utánuk megy, hogy meglelje száműzött kutyusát, amelyben természetesen segítségére lesznek a szigeten lakó négylábúak: Rex (Edward Norton), Boss (Bill Murray), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum) és Chief (Bryan Cranston).

A rendező a 2009-es A fantasztikus Róka Úr után újra stop motion technológiát alkalmazott; de nemcsak ez az egyetlen különlegessége a filmnek. A kiírások mind kétnyelvűek, japán és angol (ráadás a magyar felirat); a mű eleje is ebben a formában informál minket arról, hogy a japán szereplők eredeti nyelven beszélnek és emellett még minden ugatást is fordítottak. A feliratok annyira hangsúlyosak, hogy még egy flashback jelenet elejét és végét is azzal jelzi Anderson. Mindkét említett elemnek fontos szerep jut, mivel az amerikai cserediáklányon kívül csak a kutyákat értjük, ők beszélnek angolul, ezért velük azonosulunk a leginkább és ők is válnak a legszerethetőbbé; a többiek gondolatait csupán ritkán, akkor is szinkrontolmács vagy felirat segítségével ismerjük meg. Emellett nagyon frappáns húzás, hogy az ebek választékosabban, civilizáltabban beszélgetnek, mint az emberek. A dialógusok frappánsak, amihez sokszor merész és csípős humor párosul. A poénok sokszor a különböző emberi vagy kutyaszokások kifigurázásán alapulnak, de a férges szemétért való harc bárányfelhőhöz hasonlító bunyókavalkádja, a Grand Budapest Hotelre is jellemző fekete humora és enyhe brutalitása miatt a direktor az egyik legkomikusabb művét abszolválta, amin nemcsak a bajsza alatt mosolyog a néző, hanem hangosan nevet.

Az alkotás egy aranyos és meseszerű világot ábrázol, amihez tökéletesen passzol a kalandnarratíva, az elbűvölő animáció és a klasszikus mesei történetvezetés. Azonban Anderson nemcsak itt-ott karcolja meg a felszínt, hanem rendesen lekaparja a cukormázat disztopikus meséjéről, ami így különös bája és humora ellenére is az egyik legsötétebb és leginkább politikai műveként realizálódik. A direktor a hazug, embereket manipuláló totalitárius Megaszaki politikájának megalkotása után a való életből inspirálódott, így aktuális felhangokat is találunk bőven. A mű politikai üzenete örök érvényű, mivel a történelem során nem egyszer rekesztettek ki politikai uszítás hatására különböző kisebbségeket; a Kutyák szigete pedig a kényszerből elkülönített, otthonoktól és korábbi életüktől megfosztott áldozatokra, az álindokkal való népirtásra is reflektál. A hangnem ezúttal épp’ ezért nem ironikus, sokkal inkább őszinte és érzékeny. A fentebb említett filmbeli brutalitás valóban nagyon enyhe (pl. mérgezés), azonban még inkább kiemeli a történet lényegét az emberi kegyetlenségről. A kutyák elleni múltból eredeztethető harag, a diktatúra és a korrupt vezetők általi manipulációk azonban nem tolakodnak előre, nem ülik meg a gyomrunkat, mivel a mű elsősorban felnőtt meseként funkcionál, ami hisz abban, hogy a jó győzedelmeskedhet.

Wes Anderson új műve sokkal inkább óda a kutyákhoz, akik emberségesebbek, mint mi; a direktor pedig minden giccset vagy pátoszt mellőzve emeli piedesztálra az olyan tulajdonságaikat, mint a bajtársiasságuk, a hűségük vagy a kitartásuk. A négylábúaknak köszönhetően a pozitív hang a játékidő előrehaladtával egyre inkább eszkalálódik: megjelenik a remény, miszerint még – szó szerint – a szemétből is ki lehet mászni. A film ritmusa folyamatos, üresjáratoktól mentes és nem akasztja meg egy új helyszín vagy szereplő megjelenése. A képi világról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, remélem a műhöz képeskönyv formájában is hozzájuthatunk a későbbiek során. Külön kiemelendő Alexandre Desplat taiko dobokon és különböző ütőhangszereken alapuló zenéje, ami tökéletes érzelmi többletet ad a cselekménynek és az animáció olyan témáinak, mint a barátság vagy a becsület. A rendező gyakran váltogatja a dallamokat és a csendet, ugyanis néhol az utóbbi sokkal kifejezőbbnek bizonyul.

A Kutyák szigete egy olyan remekmű lett, ami nem csak egy audiovizuális költemény az ebekhez: kiemeli az általuk képviselt értékeket; miközben rendkívül intelligens, ám egy pillanatig sem tolakodó politikai üzenettel operál, amit a remek szinkronhangok és az egyszerű, mégis csípős humor tesz igazán egésszé. Aki eddig nem szerette Wes Andersont egyedi stílusjegyei miatt, Chiefnek és barátainak köszönhetően biztosan leteszi a voksát a rendező mellett.

A Kutyák szigete a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: