Veszettek
A Veszettek arra vállalkozik, amire a Vajna-féle Filmalap egyetlen másik filmje sem vállalkozott még, de ez is kevés az elégedettséghez.
Fotók: The Orbital Strangers Project
Amióta létrejött a Magyar Nemzeti Filmalap, egyetlenegy olyan magyar nagyjátékfilmet sem mutattak be, amely kortárs jelenünk egy konkrét és aktuális társadalmi problémáját akarta volna körbejárni, hacsak ide nem számítjuk a homoszexualitás és a homofóbia kérdését alpári és kissé homofób módon körüljáró Coming outot. Mindez persze semmiféle esztétikai ítéletet nem jelent, hiszen önmagában semmit nem mond el egy film minőségéről, hogy az egy történelmi traumát, egy generációs életérzést vagy örök érvényű érzéseket akar-e megragadni, netán egy önmagában kerek történetet mesél el, ugyanakkor egyértelmű, hogy a filmművészet céljai közé tartozik mások mellett az is, hogy reagáljon a bennünket az adott időben és környezetben körülvevő problémákra. Mégis, a Vajna-korszakban készült, nem kevés film alkotói közül senki nem kívánta erre használni a vásznat. Eddig.
Goda Krisztina rendező és Divinyi Réka forgatókönyvíró törték meg elsőként ezt a hagyományt. A Veszettek egy, a Betyársereghez vagy a Magyar Gárdához hasonlító félkatonai szervezet létrehozásáról és az ellenségkép, a csoportok ellen irányuló gyűlölet kialakulásának folyamatáról szól. Igaz, politikai okokra visszavezethető gyávaságnak is tűnhet, hogy a filmben egyetlen egyszer sem hangzik el a „cigány” vagy a „roma” szó, noha kopasz fehér fiatalok közösítenek ki vagy vernek össze cigányokat – de azt is lehet mondani, hogy a forgatókönyv ezzel univerzálissá kívánja tenni a problémát, és el kívánja kerülni, hogy az csak itt és most legyen értelmezhető ahelyett, hogy a gyűlölködés örökké érvényes természetrajzát látnánk benne. Ám a számítás mégis hibásnak tűnik, hiszen egy cigányokról, feketékről vagy éppen Capuletekről és Montague-król szóló történetben a bőrszín vagy a név már eleve metafora csak, épp ellenkezője az értelmezési tartományt szűkítő elemeknek.
Nem több sematikus szociálpszichológiai tanmesénél
Mindenesetre az, hogy erről a témáról Godáék érvényes és tisztességes gondolatokat fogalmaztak meg, ha nem is esztétikai értelemben, de mégis elévülhetetlen érdeme a filmnek.
Innen nézve viszont talán nagyobb csalódás, hogy a Veszettek végeredményben nem több egy sematikus szociálpszichológiai tanmesénél, amelyben minden pontosan úgy történik, ahogyan az várható vagy kitalálható már a puszta témafelvetés alapján. Jövőkép nélküli, minden értelemben árva fiatalok találkoznak egy karizmatikus, hatalmi terveket dédelgető alakkal, aki azt ígéri nekik: ha összefognak, tekintélyt szerezhetnek maguknak, és nem mellesleg megtisztíthatják a várost azoktól, akiket a legkönnyebb a közösség minden problémájáért okolni.
A férfi vezetésével a fiatalokból megalakul a szervezet, és innen már persze törvényszerű, hogy mind a srácok, mind a vezérük saját érdekeik szolgálatába állítják majd a sereget, ami az elvek kiforgatásához, túlkapásokhoz és tragédiákhoz vezet. Teszik mindezt két lábon járó jelképek: talán a főszereplő Mátén kívül senkinek sem lelke van, hanem csak dramaturgiája: a karakterek létezésének értelme, hogy a megfelelő irányba gördítsék a történetet, és képviseljék a tanmese egyes részeit. Mint a cigány jóbarát, aki azért létezik, hogy a rasszistává váló srácok megtagadhassák őt, vagy a jóravaló boltos néni, aki meg azért, hogy kiderüljön, a srácok már nem aszerint osztályozzák az embereket, hogy jóravalók vagy sem, és így tovább.
Nemcsak a történet ennyire sematikus, hanem a film képi-formai megvalósítása is. Egyedül az akciójelenetek emlékezetesek, de ezek is csak egy magyar filmben számítanak kiemelkedőnek. Nincsenek feltűnő koncepció alapján komponált képek, a kameramozgás mindvégig megmarad a funkcionalitás szintjén, a vágás fel sem tűnik. Egyetlen esetben történik kísérlet nemcsak szavakkal, de képi nyelven is megfogalmazni valamit, de a nemi erőszak és a szeretkezés egymásra vágása is sután sikerül.
Épp ilyen fantáziátlan a rendezés is. A narratíva abszolút lineáris és mentes mindenféle dramaturgiai értelemben vett izgalomtól. Talán egyetlen olyan beállítás fért el a kétórás játékidőben, amely nem volt feltétlenül szükséges a cselekmény elmondásához: a város motoron érkező, új rendőrfőnöke megáll egy dombtetőn, és letekint a – digitális trükktechnika kissé ügyetlen használatára utaló – városra. Máskülönben a Veszettek semmiben nem utal arra, hogy a film mint forma, mint műnem alkalmas lehet nonverbális jelek közlésére is amellett, hogy kiszolgálja a cselekmény lebonyolítását.
Törőcsik Franciska, ifj. Vidnyánszky Attila
Sematizmus és képi semmitmondás ide, csalódottság oda, a Veszettek még így is egy izgalmas, lélektanilag és szociológiailag is hiteles, dramaturgiailag rendben lévő film nem egy jó színészi alakítással, alapvetően korrekt színvonalon kivitelezve. Ha a helyzetek összessége klisés végeredményt ad is ki, attól még az egyes jelenetek kifejezetten jól vannak felépítve: ahol kell, ott feszültség van, máshol meg tényleg működő humor vagy izgalmas akció. Ha végül minden alárendelődik is a példázatnak, azért az egyes jeleneteken belüli motivációk érthetőek, hitelesek, átgondoltak.
Nincsenek légből kapott, a semmiből előrángatott helyzetek: mindent, ami a filmben történik, érthetően megalapoznak úgy lélektani, mint dramaturgiai értelemben. A párbeszédek nem recsegnek, sőt, ami mai fiatalokról szóló filmben szokatlan, sokszor még a menőző beszólások is jól hangzanak. Csak az az aggasztó, hogy még egy nők által írt és rendezett filmben is feltűnik az a dermesztő gondolat, hogy a csajoknak az a pasi szimpatikus, aki magasról tesz a „nem”-re, és egy sötét sikátorban várja be a nőt, hogy egy alagúton keresztülüldözve mutassa meg neki, hogy nem lehet lerázni.
Más kérdés, hogy a főszereplő Mátét játszó ifj. Vidnyánszky Attilának még azt is elhisszük, hogy tényleg puszta szívjóságból kerget nőket sötét városrészekben, mert a fiatal színész mentes a manírtól, a színészkedéstől: minden mondatát, minden rezdülését sajátjaként mondja ki, teljesen elhagyva a még a nagy színészeket is sokszor jellemző finom távolságtartást színész és karaktere között. Játékának természetessége persze kiterjed gesztusaira, pillantásaira, mozgására is, miközben azért él technikai tudásával is: tökéletesen tudja érzékeltetni szavak nélkül mindazt, ami lejátszódik benne.
A narratíva abszolút lineáris
Fenyő Iván a sereget alapító rendőr szerepében ifj. Vidnyánszkynak épp az ellentéte: minden rezdülése, minden mosolya, minden szava kimódolt és tenyérbe mászó – ám Fenyő karaktere esetében pont ez a kígyószerűség az elvárható. Mégis hiányzik belőle némi őszinteség ahhoz, hogy érthető legyen, miért is hisz neki fenntartások nélkül egy falkányi fiatal.
A Veszetteknek nincs igénye filmnyelvi értelemben is egyedinek lenni, nincs igénye újszerű állításokat megfogalmazni. Amit viszont vállal – elmondani egy jól megírt történetet, megmutatni, hogyan is működnek a szélsőséges eszméket zászlajukra tűző szervezetek –, azt meg is tudja valósítani. Szóval nem rossz film ez, és még csak nem is igénytelen. Hanem keveset fog, keveset markol, és be is éri ennyi zsákmánnyal.
