Ki a fasza gyerek?

|

Bosszúvágy (2018)

Bruce Willis, aki már maga is megteremtette a maga ikonikus figuráit, mi újat tud hozni? Hacsak nem azt, hogy kopasz fejére parókát húz, és csibészesen kevély félmosolyát majd egy bajusz takarja el.

Eli Roth még nem kápráztatott el soha különösebben, sem mint rendező, de mint producer vagy mint forgatókönyvíró sem. Egyszer persze sikerült neki meggyőznie, mikor Tarantino Becstelen brigantykjában egy olyan ikonikus karakternek adott jelenlétet és arcot, mint Donnie Donowitz őrmester, azaz ’bear jew’, a ’medve zsidó’. Ez az egyetlen dolog, ami némi bizalmat kelthet bennem Roth iránt, amikor a hetvenes, majd nyolcvanas évek emblematikus sorozatához nyúl: azaz egy ikonikus karakter felélesztése, illetve annak újrarajzolása.

Elvégre ez minden akciófilm csimborasszója, az ikonikus hős megteremtése. Ilyen figura volt a de Niro-féle taxisofőr (a Taxi Driver főhőse), vagy az Eastwood által fémjelzett Piszkos Harry (a Dirty Harryben), és természetesen ide tartozik Charles Bronson Paul Kerseyje is. Bár, őszintén szólva, a Kersey név nem rögzült a nézőkben annyira, mint a Piszkos Harry, másképp Harry Callahan, vagy mint a ’taxisofőr’. Egyrészt talán mert egy fedőnév jobban kiemel egy szereplőt, másrészt talán mert a címbeli ’bosszúvágy’ (Death Wish) túl általános, nem a személyt emeli ki. Mindenesetre a Bosszúvágy-filmek hősét inkább kötötte akkoriban az ember a színészhez. Így lettek ezek Charles Bronson-filmek, így egyesült a filmben ábrázolt Paul Kersey Charles Bronsonnal. Ha a film egyik jelenetére vagy szófordulatára utaltunk, akkor általában nem Kerseyt vagy horribile dictu a bosszúvágyót, hanem a Bronsont használtuk. (Lásd: „Bronson úgy szarrá lőtte, hogy…”)

A zárójelet kibontva: ne feledjük, az a generáció, amely még a videótól tanult meg beszélni, szókincskészletébe feltornyozhatta az obszcén kifejezéseket. Elvégre még nem voltak 12-es, 16-os, 18-as karikák, és így az USA alvilági söpredékének szájába is reálisan erős kifejezések voltak adva, nem pedig ilyenek, hogy a „macska rúgja meg”. A rábeszélős korszakra nem térek itt ki, mostanság így is felpezsdült a vita a szinkron és a felirat ügyében. Bár a vitatkozó felek – a macska rúgja meg! – érvelésük során, úgy fest, kihagyják pont ezen korszak lelkiismeretes vizsgálatát. Holott nem lenne elhanyagolandó, sőt, épp aktuális lenne egy sok nézőpontból vizsgálódó korszakelemző tanulmány.

A mánál maradva: mi újat tud hozni napjainkba ez a mostani film? Mitől lesz az új Bosszúvágy más, mint a többi akciódús katyvasz? Bruce Willis, aki már maga is megteremtette a maga ikonikus figuráit, mi újat tud hozni? Hacsak nem azt, hogy kopasz fejére parókát húz, és csibészesen kevély félmosolyát majd egy bajusz takarja el. Ne feledjük, a hetvenes-nyolcvanas évek kultfilmjeinek pont a hetvenes-nyolcvanas évek volt a varázsa, akár keletről, akár nyugatról nézte az ember. A zenével fenntartott izgalom és feszültség. Az ember metropoliszi magára utaltságát meglovagoló félelemkeltés, azaz szeméttel teli sötét sikátorok képei, az üres parkolóházak, a villódzó neonok miliőteremtő hatása.

A főgonosznak és társainak groteszk fizimiskája, a bandák erkölcstépő anarchizmusa mind-mind egy olyan társadalmi jelenséget igyekszik megmutatni, mely részint realitáson nyugszik, részint pedig disztópiával riogatja a rendhez szokott mindenkori minta- (kis- vagy nyárs-) polgárt. Mit sugall mindez: hogy vége a hippik békés, tudattágult, világgyógyító ideologizálásának. Az utánuk jövő nemzedék a kokaintól magabiztosságot kölcsönző önzés és a heroinfüggőség okozta egytekervényű „szerezni még” tudatállapot hajtóereje következtében szinte öntudatlanul az agresszió csapdájában cselekszik. Lop, rabol, leüt, erőszakol, és ha a sors úgy hozza, öl is. Azaz a társadalom békésebb részének egy új bűnözői formával kell felvennie a harcot. Ez hozza magával azt is, hogy a többségi néző az áldozattal azonosul, vele érez együtt.

Ki segíthetne itt? Ki teremthetne rendet? Nyilván a hatóság, mely ebben az időszakban vagy korrupt (lásd az Al Pacino által hozott Serpico világát) vagy hatáskörében korlátozott (erre válasz az öntörvényű rendőr: Piszkos Harry). Illetve, és itt elérkezünk a Bosszúvágy figurájához, a törvényen kívül álló magányos hős, aki saját kezébe veszi a dolgok irányítását. Nem ideológia hajtja a főhőst, mint a Taxisofőr esetében, hanem, ahogy a cím is utal rá, a bosszúvágy. (Az eredeti történet szerint Paul Kersey feleségét és lányát egy betörés során megerőszakolják. Az asszony belehal a támadás okozta sérülésekbe, míg a lány összeomlik a történtek hatására. A széria többi részében is leginkább a főhőshöz közel álló nőket ért sérelem lesz a leszámolási folyamat kiváltó oka.)

Willisnek ezt a karaktert kellett volna megragadnia, vagy valamilyen szinten lemásolnia, vagy saját karakterére ráhúznia. Nem igazán volt könnyű dolga. Egyrészt a pályájához köthető számos hasonló szerep miatt, másrészt azért, mert a remake-et a jelenben, 2018-ban képzelte el a forgatókönyvíró, és így szinte megragadhatatlanná és visszaidézhetetlenné vált az a miliő, amelyről eddig értekeztem, és ami kiemelt társadalmi kontextusba helyezte az eredetileg 1972-ben megírt történetet. (Lásd Brian Garfield azonos című regényét.)

A Willis által hozott Paul Kerseynek (a név tehát ugyanaz) nem segített sokat, hogy itt most nem építész a figura foglalkozása, hanem orvos, azaz a hippokratészi eskü értelmében az áldozatok és egyben a gonosztevők gyógyítója is egyben. Azaz semleges érzelmi világú jellem, aki nem ítélkezik. Persze ezt némileg kibontja majd és részletesebben átvilágítja a pszichológus-szál, mely során a film egyszerre tér ki Kersey gyermekkorára és a szeretteivel történtek miatti trauma feldolgozása közbeni önelemző felismerésekre, és így a jellemfejlődésre. Mondhatni így, hogy a mostani szemmel nézett túlságosan is leegyszerűsített vázra a 2018-as feldolgozás megpróbál egy cizelláltabb ok-okozatiságot felépíteni. Ez akár az új verzió javára is válhatna, ha nem adna hozzá valami csöpögős, oda nem illő karakterjegyet a figurához. Nincs egy sorozatnyi idő kibontani ezt, ahogy van a Sopranos (Maffiózók) esetében. Mellesleg még ott is, hogy más próbálkozást ne is említsek, néha elcsúszik egy lelki válságban lévő keményfiú a komikum irányába. Elvégre a kemények attól kemények, hogy érzelmeiket megtartják, és nem nyüszögnek senkinek.

A Willis által hozott Kersey személyiségét az sem árnyalja sokkal jobban, hogy az új verzióban nem annyira magányos, hiszen kapott egy testvért (Vincent D’Onofrio). Ő az, aki idejekorán rájön a magányos bosszúálló titkára. De körülbelül ennyi. Meg kell említenem a női szereplőket is, hiszen a Bronson-féle verziókban nem sztár színésznők vagy modellek játszanak. Inkább az átlag amerikai nő lehet az ábrázolások célja, minél közelebb férkőzve a realitás ábrázolásához. Ez alól kivétel a színész felesége, Jill Ireland, aki a második, az elsőt 10 évvel követő, 1982-es részben játszik. Vele akár egyenértékű a mostaniban játszó Elisabeth Shue, habár már őt is láttuk hálásabb szerepben. Itt most sajnos nem kellett saját színészi kvalitásait meghaladnia.

Mint ahogy Dean Norristól sem vártunk sokkal többet, hiszen nem idegen tőle az efféle rendőrnyomozó-féle szerep. Bár itt a rendőrség már nem szemtanúkra, hanem mobiltelefonokra, térfigyelő kamerákra, GPS-re és DNS-mintákra építené fel egy nyomozást. Így fordul elő, hogy Willis/Kersey egy kapucnival fedi el kilétét, míg a Bronson-féle jelenlét pont a bátor és leplezetlen felbukkanásokban kulminált. Ő nem bujkált, maximum fedezékbe vonult egy-egy golyózápor elől. De ha már átmonitorozott világról beszélünk a 2018-as film kapcsán, itt már nem jelenik meg a disztópia képe másként, csak a média riogatása által. Ott is faji kérdéssé redukálva le az önbíráskodás és a bűnözés problémakörét.

A klasszikusnak számító sorozatban olyan előadók festik meg zenével a filmek hangulatát, mint Herbie Hancock vagy Jimmy Page, az új verzióban pedig az AC/DC dübörög. Ez talán nem csak a zeneértőknek jelzi, hogy mi is a különbség a mostani és a 44 éve kezdődött, filmtörténetileg immáron kanonizált történet között. (Nem mintha nem szeretném az AC/DC-t.)

Egy dolog még fontos lehet. Míg a Bronson-féle Kerseynek a vadnyugat volt az etalon – nem véletlen, hogy a Volt egyszer egy vadnyugatban volt a még fiatalnak számító Bronson egyik legnagyobb domborítása, a bosszúálló westernhős, ’Harmonika’ szerepében –, addig a Willis-féle Kerseynek már a Bronson-féle, úgymond ’városi’ akciófilm volt a követendő példa, így hőséről kissé lekopott a western-pátosz. Ezt erősíti, hogy Willis közben megpróbálta elfeledtetni a nevéhez fűződő McClaine-t is, aki ugye a Die Hard sorozat értelmezésében maga is egyfajta westernhős-továbbgondolás.

Csupán filmtörténeti érdekesség, hogy az első adaptációt nem Michael Winner, hanem Sidney Lumet rendezte volna, és a főszerepet nem Bronson, hanem Jack Lemmon játszotta volna. Persze akkor minden másképpen alakul, és nem biztos, hogy Willisre bízták volna a szerep aktuális megformálását. De ez már csak elkalandozás. Mindenesetre nagyon csodálkoznék, ha a 2018-as Bosszúvágy is megérne még négy rész folytatást. De arra Willisnek úgyis ott van a Die Hard.

Rendező: Eli Roth
Operatőr: Rogier Stoffers
Szereplők: Bruce Willis, Vincent D’Onofrio, Elisabeth Shue

A Bosszúvágy (2018) a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: