Két királynő
A Kártyavár atyja I. Erzsébet és Stuart Mária rivalizálásában nemcsak a politikai drámát, hanem a középkori feminizmust is meglátja. És ez annyira elbűvöli, hogy közben szem elől téveszti a történelmet.
I. Erzsébet és Stuart Mária uralkodásáról külön-külön is számos film készült már, a legújabb azzal ígért újdonságot, hogy a két királynő kapcsolatát állítja középpontba. Hogy nem egyszerűsíti feketére és fehérre az álláspontokat, hanem mindkét uralkodó igazát felvillantva eleveníti fel, hogyan került vissza Skóciába a Franciaországban nevelkedett, de 18 évesen megözvegyült Mária, ahol a katolikus királynőt a protestáns nemesség és egyház részéről erős ellenállás fogadta. Mária tragédiája az volt, hogy legfőbb szövetségese, I. Erzsébet volt egyben a legnagyobb ellenfele is, hiszen Skócia trónjára az angol uralkodó is számot tartott, ráadásul a vallási különbségek miatt sem támogathatta nyíltan unokatestvérét, Stuart Máriát. A két királynő között mégis kialakult valamiféle különleges kapocs: bár Mária végül 19 éven keresztül raboskodott Erzsébet börtönében, és az angol királynő lefejeztette, I. Erzsébet elmondása szerint ez sosem állt szándékában; a halálos ítélet kimondását éveken keresztül halogatta, és mielőtt meghalt, nem jelölte meg az utódját, trónja így Stuart Mária fiára, Jakabra szállt.
A színház felől érkező Josie Rourke első rendezése nem árul zsákbamacskát: a kivégzéssel üti fel a történetet, és onnan fejti vissza, hogyan alakult és mérgesedett el a két uralkodónő kapcsolata. Az amerikai Kártyavár kreátora, Beau Willimon ismerős terepen mozog, és úgy vázolja fel a 16. századi brit politika hátba szúrós hatalmi harcait, hogy ne csak az igazi és véres hátba szúrások legyenek izgalmasak. Mint a korai, költségkímélő Trónok harca, Willimon egy kivételével kihagyja történetéből a fizikai csatákat, hogy inkább a lelkiekre koncentráljon. A hollywoodi királydrámákkal szemben nem az őrület fonalára fűzi fel a filmjét, és nem a hatalom lelkileg és mentálisan destabilizáló folyamatát követi nyomon, hanem a hierarchia csúcsán állók kiszolgáltatottságát az alattvalóik iránt. Stuart Mária uralkodása a vallási, a politikai és a nemzeti ellentétek miatt kezdetektől ingatag lábakon állt, mégis gyomorba markoló, ahogy a szövetségek pillanatról pillanatra történő változásával válik erős kezű uralkodóból fogva tartott rabbá. Willimon anélkül képes pálfordulásokkal telezsúfolni a filmet, hogy szappanoperává silányítaná a történetet, Stuart Mária és bátyja kapcsolatában pedig kivételesen erős érzelmi húrokat penget.
Eközben persze többször is vét a történelmi hűség ellen, de amit a leggyakrabban felrónak a Két királynőnek – Erzsébet és Mária találkozását, ami valójában soha nem történt meg –, az szőrszálhasogatás csupán. Ugyanezt Schiller szemére is vethették volna, aki ugyanerre a koncepcióra fűzte fel a drámáját Stuart Máriáról: az uralkodók találkozása szükségszerű dramaturgiai csúcspont ebben a történetben. A Két királynő tehát nem mindig alkalmazkodik a történelemírás fősodrához, Hollywoodéhoz viszont annál inkább. A film alapjául John Guy 2006-os könyve szolgált, amely revízió alá vette Stuart Mária történetét, és feminista nézőpontból mesélte újra azt. Amit sok helyen vissza is igazolt a történelem, hiszen a férfitanácsadók hadával, saját bátyja árulásával, valamint a protestáns egyházzal megküzdő Mária leváltásában valóban fontos szerepet játszott az a tényező, hogy nő volt. Az ellene forduló pap, John Knox még kiáltványt is közölt, aminek már a címében leszögezte, hogy „a nők szörnyűséges uralma ellen” lép fel (és ebbe természetesen I. Erzsébetet is beleértette).
A Két királynő legjobb jelenetei is abból fakadnak, hogy ráerősít a női szemszögre, és összetett, konfliktusos lényekként tárja elénk az uralkodókat. Akiket csak részben hajtanak politikai megfontolások, az irigység, a féltékenység, vagy a szerelem ugyanolyan súllyal befolyásolja a döntéseiket. Saoirse Ronan például egyszerre képes Stuart Máriát bohókás fruskának és acélkezű uralkodónak láttatni, aki nem tűr semmiféle lenézést a férfiak részéről, de hozzámegy az első emberhez, aki ráébreszti, hogy a szex nem csupán gyereknemzésre való. Valószínűleg a rendezőnőnek köszönhető az is, hogy a nőiség, a szexualitás, vagy épp a menstruáció szerves része a filmnek, sőt gyakran alakítója is a történelemnek, mint a már említett férjválasztásnál.
Az alkotókat azonban annyira elbűvölte a középkorú uralkodónők harca a patriátussal, hogy sokszor túlkapásokra ragadtatták magukat, és a 21. századból visszafelé átírták a történelmet. A pozitív diszkrimináció jegyében afrikai és ázsiai színészekkel is becsempésztek a királyi udvarba, holott a 16. századi Angliában nagyon kevés fekete és ázsiai ember élt, a nemességről nem is beszélve. Stuart Mária a tolerancia úttörőjeként lép elénk ebben a filmben, aki a meleg és transzvesztita férfiakat is gond nélkül elfogadja, ám épp ezzel a befogadással vívja ki maga ellen a skót nemesség haragját. Willimon és Rourke hajlamos leegyszerűsítő megállapításokkal kedvezni az (alapvetően félreértett, mert itt végül férfigyűlöletbe hajló) feminizmusnak, és az Erzsébet és Mária viszonyának elmérgesedését is a férfi tanácsadók áskálódásából vezetik le. Néha felsóhajtanak a királynők, hogy mily kegyetlenek a férfiak, és közben elfeledkeznek arról, hogy nem a nemek közti különbség, hanem a hatalomvágy az, ami korrumpál.
Ez pedig már csak azért is kár, mert ezzel az alkotók egy fordulatos és összetett történelmi-politikai drámát silányítanák üzenetfilmmé, amelyben a nők csakis jó szándékú áldozatok, a férfiak pedig hataloméhes árulók lehetnek. Pedig máshol izgalmasan vezetik be a történelemírás fősodrától akár csak kicsit is elütő gondolataikat. Abban, hogy I. Erzsébet soha nem házasodott meg, a történetírók hajlamosak az okos politikai döntést látni, amivel nem kockáztatta, hogy a potenciális férj megpróbálja letaszítani a trónról (ahogy az Stuart Máriával kétszer is megtörtént). A film sem mond le erről az olvasatról, de a drámáját közben abból fakasztja, hogy Erzsébetet meddőnek állítja be, aki ráadásul féltékeny volt Máriára amiatt, hogy fiúörököst hozott a világra. A vége persze ennek is az, hogy a jót akaró angol uralkodót a férfiak vezetik félre, növelik féltékenységét és aláássák szimpátiáját a másik női uralkodó iránt. A főszerepeket vivő Margot Robbie (I. Erzsébet) és Saoirse Ronan (Mária) érzékenyen, lendületesen, sok árnyalattal játszik – de ezeket a félrenyúlásokat, amik a történelmet is elferdítik, hogy megfeleljenek a politikai korrektség hollywoodi ideáljának, még ők sem tudják kiküszöbölni.
A Két királynő a Magyar Filmadatbázison
