Keresés
A Keresés egy izgalmas, kizárólag monitorokon kibomló nyomozás egy eltűnt lány után. A bravúr formai, a szívszorítás hagyományos.
Üres Windows-képernyőn villog a kurzor, amely hamar megtelik élettel. Régi verziót nézünk, valamelyiket a ’90-es évekből, amin e-mail fiókot hoznak létre, családi fotóalbumot töltenek fel, és a naptárba jegyzetelik a fontos dátumokat. Egy család tizenpár éve bomlik ki így előttünk, az identitásformáló élményeikkel és a feldolgozhatatlan tragédiával együtt: az anya meghal rákban. Az ázsiai-amerikai család, a kedves, de zárkózott apa, és a kedves, de zárkózott lánya a maguk kedves, de zárkózott módján próbálják feldolgozni a traumát, amíg egy nap a kamaszlány el nem tűnik.
A nyomozás két szálon fut, az offline világban egy elkötelezett detektívnő keresi Margot-t, a neten pedig az apja próbálja felderíteni, hová tűnhetett, kivel beszélgetett, miket posztolt a lánya. Mi, nézők ezt a Google-krimit követjük, ahogy David (John Cho) FaceTime-on, videochaten, és szimpla netes keresésekkel deríti ki, mivel töltötte idejét Margot, és jön rá, korántsem ismerte annyira, mint gondolta. Ez a frappáns formai ötlet mélyenszántó felismerése annak, hogy a netes aktivitást ma már ugyanolyan könnyedén dekódoljuk, mint az emberi kommunikációt. Egy detektívtörténetben a nyomozó helyről helyre, emberről emberre jár, és beszélgetésekből szűri le az információkat, mi pedig a metakommunikációs jelekből, a szereplők árulkodó viselkedéséből, vagy a háttérben elrejtett jelekből olvasunk. A Keresésben ezzel szemben becsetelt, de el nem küldött üzenetekből, online kibogarászott statisztikákból, a naptárból törölt eseményekből kell ugyanezt megtennünk. Ha az apa megnézi a rendőrség honlapján, milyen arányban derítik fel a hasonló eseteket, elborzadunk, pedig nem látjuk a reakcióját; ha szigorú dorgálást gépel a lányának, majd törli az egészet, abból a nyílt beszédet nélkülöző, formális apa-lánya kapcsolatukról is sok mindent megtudunk. Miközben azért jó adag – és egy krimiben nélkülözhetetlen – kétértelműség is marad ebben a fajta információadagolásban, hiszen elképzelhető, hogy az online kommunikáció, amely nem követel azonnali reakciót, csak megfontoltabb választ hívott elő az apából, és megspórolt egy feleslegesen indulatos megnyilvánulást.
A technológiai kivitelezés tehát bravúros, de korántsem eredeti. Hiába hangoztatja interjúkban, nem az elsőfilmes Aneesh Chaganty találta fel a netkrimit. Előképként említhetjük az Open Windows című Elijah Wood-thrillert, de még inkább az Ismerős törlése című kamaszhorrort, amely az internetes zaklatásra talált egy hatásos metaforát az elkövetőket Skype-on zaklató szellemmel. Az sem véletlen, hogy a Keresésnek és az Ismerős törlésének is Timur Bekmambetov volt a producere, aki a 2014-es horror tisztes sikerének hatására fogott bele egy antológiafilmbe, amely képernyőkön eljátszott kisfilmekből állt volna össze. Ehhez hívta fel az akkor még a Google-nél reklámfilmező Chaganty-t, aki olyan erős ötletet prezentált kisfilmként (lényegében azt, amiből a Keresés lett), hogy rögtön nagyot finanszíroztak belőle. (Bekmambetov egyébként még egy filmet tető alá hozott ezzel a koncepcióval, a Profilt, amelyben egy angol újságíró igyekszik beépülni az Iszlám Államba az online propagandaoldalain keresztül. Ezt Bekmambetov már maga rendezte, közönségdíjat nyert vele a Berlinálén, és idén a miskolci Cinefestre is eljutott.)
Chaganty koncepciója annyiban egyedi, hogy a történetvezetésben ő egyáltalán nem törekedett egyediségre. A jól bejáratott, hollywoodi krimit akarta belehelyezni az online térbe, hogy a való világ labirintusa helyett a világhálóba gabalyodjanak bele a nyomozók. Pedánsan klasszikus a Keresés vonalvezetése, amely a megoldásra utaló jeleket (például az angol catfish kifejezést) ügyesen helyezi el a képernyő sarkaiba, néha viszont mégsem bízik eléggé a nézőjében, és kétszer-háromszor is kiemel, szájba rág triviális információkat, hátha az rossz helyre nézett a chatfelületen. Valószínűleg ennek, a forma relatív újdonságának köszönhetjük azt is, hogy a Keresés nem különösebben ambiciózus, amikor ember és technológia, kamaszok és az internet viszonyáról kell gondolkodnia. Amiket felvet, például a közösségi média képmutatásáról, vagy a valós személyiségünket elfedő netes aktivitásról, azok jóindulattal is csupán közhelyek, és a központi drámája sem annyira az internet veszélyeiről, hanem a tragédia hatására elhidegült családról, a megbomlott kommunikációról szól. Chaganty nem a netkorszak Nagyítását készítette el, amelyben kiismerhetetlen labirintusnak tüntetné fel a közösségi médiát vagy a Google-t, hanem egy szövevényes, de a digitális lábnyomokon keresztül végigjárható ösvénynek, amelyből egy ember komplett profilját is meg lehet rajzolni.
És ebben végső soron semmi rossz nincs, mert ízlés kérdése, hogy valaki inkább Antonioni, vagy M. Night Shyamalan felé húz, akinek a nevét Chaganty elrejti az egyik keresési előzményben, hogy az éles szeműeknek belengesse: mindent átértelmező csavar vár ránk a fináléban. Ezt az erőltetett, inkább valamelyik kisvárosi Helyszínelőkbe, mint egy gondosan felépített és hatékonyan eljátszott hollywoodi moziba illő fordulatot leszámítva, sok jelzővel lehet a Keresést dicsérni. Ügyes, izgalmas és megható thriller, nem csupán egy üres formai kísérlet, hanem az amerikai szívfacsarás hagyományaihoz igazodó, profin összerakott mozgókép, amely végre azt is jelzi: Hollywoodban nemcsak az önismétlésben, de a mérsékelt újításban is látnak potenciált.
A Keresés a Magyar Filmadatbázison
