Eksztázis
Gaspar Noé legújabb őrülete egy modern táncfilm és egy apokaliptikus hallucináció elegye. Új megközelítést ad a rendező sajátos világképéhez, miközben romba dönti sajátunkat.
A ’90-es évek vége óta szinte szabályszerűen bízhatunk benne, hogy Gaspar Noé rendező néhány évente előhozakodik egy filmmel, ami botrányokat, moziból kisétálásokat és megosztott kritikusokat hagy majd maga mögött. A Szerelem című 2015-ös, a jó ízlés határait nekifutásból átszakító 3D agymenés tökéletesen beleillik az előző kategóriába. A Vissszafordíthatatlan és a Lépj az ürességbe újszerű és fojtogató víziói után egy túlnyújtott öncélú orgia volt, ami nem kimondottan segített a rendező megítélésében. Bár ez valószínűleg őt a legkevésbé sem érdekelte. Sőt, az Eksztázis amerikai marketingkampánya elsősorban éppen Noé kulturális megkövezésére épített olyan szlogenekkel, mint „Utáltad a Visszafordíthatatlant, gyűlölted a Szerelmet? Akkor próbáld az Eksztázist!”
Az argentin rendező legújabb filmje mégsem lett közutálat tárgya, mint elődje. A tavalyi Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, és bár nem lett volna Gaspar Noé-film, ha nem osztotta volna meg széles körben nézőit, egy dologban a legtöbben mégis egyetértettek: annak őrülete valahogy visszafogottabb, mint ahogy azt korábbi alkotásaitól megszokhattuk. Könnyebben emészthető, mégis mélyen húsba markoló élmény, ami a rendező megítélésének mindenképpen jót tesz. Ezt bizonyítja az is, hogy ez lett a kritikailag legmagasabbra értékelt alkotása.
A zene és a mozgások összhangja mindig is domináns elemei voltak a Noé-filmeknek, itt azonban főszerepet kapnak. Az Eksztázis ugyanis legfőképp két műfaj, a táncfilm és a pszichedelikus horror elemeit oldja fel magában és rázza össze kíméletlenül a koktélt. A történet egy csoport táncost követ közös ünneplésükre, egy mindentől távol eső üres iskolaépületben a francia vidéken, egy jéghideg téli éjjelen. A karaktereket Sofia Boutella színésznő kivételével hivatásos táncosok formálják meg, így az alakítások egyértelműen a fizikai síkon összpontosulnak. A táncosok testisége és fizikai interakcióik a film meghatározó elemei. Zabolázatlan vágyaik, melyek a film kezdetén hedonista szórakozásként jelennek meg, később az emberi kegyetlenség legrémisztőbb változataivá lesznek.
Cselekményről a film első felében gyakorlatilag nem is beszélhetünk. Hosszan tartó videóinterjúkon keresztül ismerkedünk meg szereplőinkkel, miután már végignéztük a stáblistát a film kezdetén, így a történet tíz perc múltán veszi kezdetét egy bravúrosan megkomponált, egysnittes táncjelenettel, azonnal megalapozva a jellegzetes atmoszférát. Benoît Debie virtuóz felvételei által különböző karakterekre tapadva kapunk betekintést a táncosok közti interakciókba. Az Eksztázis forgatókönyv nélkül készült és az első táncjelenetet leszámítva minden filmbéli reakció és dialógus a szereplők improvizációja.
Cselekmény híján a filmet leginkább a stílusa definiálja, ami furcsamód kifejezetten előnyére válik. Az amatőr színészek és az improvizált jelenetek ugyanis egy koherens struktúrává alakulnak, ahol a káosz jelenti a rendszert és a szabály nélküliség a törvényt. A nagyjából negyven perces felvezető során megismerkedünk áldozatainkkal, a táncosokkal, akik gyakorlatilag mind önmagukat alakítják. Miután a hipnotikus képsorok beszippantottak az önfeledt házibuli hangulatába, az egy villanással valódi rémálomba fordul. A táncosok italába ugyanis valaki LSD-t csempészett, a túladagolt hallucinogén pedig kíméletlenül kezdi el kifejteni hatását. A tánctér pokollá válik, a korábban ártatlanul viccelődő karakterek pedig kifordulva magukból kiszámíthatatlan démonokká lesznek, akik közt a kamera vadvízi csónakként lavíroz, egyik sokkoló jelenet után a másikba rántva nézőit.
Ahogy a sebészi pontossággal vezetett kézi kamera vágások nélkül halad végig a kísértetházzá vált iskolán, néhány másodpercre betekintést kapunk egy-egy karakter rémálmába, majd szinte azonnal tovább is állunk, hogy egy következő rettenetnek lehessünk szemtanúi. A félbehagyott történetek vissza-visszatérnek, mikor váratlanul ismét összefutunk egy folyosón a korábban lángba borult hajú lánnyal, vagy az anyával, aki gyerekének próbál segíteni; mindhiába. A pszichedelikus hangulat ellenére a film ábrázolásmódja mégis a realizmus talaján marad. Nem elevenednek meg hallucinációk és a különböző „tripek” sem válnak túlzóvá, vagy hatásvadásszá. Valósághűen ábrázolja a rendező a terrort, amitől az még rémisztőbb és kiszámíthatatlanabb lesz. Mindezt a manapság egyre divatosabbá váló, és itt remekül működő, a szereplőket követő hosszú snittekkel ötvözve abszolút intim élménnyé válik a film pokoljárása.
Annak ellenére, hogy szkript nélkül készült el, ez lehet Gaspar Noé legkoherensebb filmje. Konkrét keretek közé szorítva, egy adott szabályrendszerben dolgozik, így könnyebben befogadható, mint a Lépj az ürességbe és talán éppen ezért annyira hatásos, amikor zárt struktúrájában hirtelen felbukkan a rendező védjegyének számító őrület. Ez az őrület pedig itt éppen a szűk eszköztárnak köszönhetően hat olyan személyesen.
Korábbi filmjeihez képest az Eksztázis egy sokkal letisztultabb és egyszerűbb alkotás, Gaspar Noé pedig keretek között mintha még jobban működne. A film mindent tartalmaz, ami rendezőjére jellemző, mindössze kompaktabb formában. Egy kiszámíthatatlan érzelmi hullámvasút a szabadságból egyenesen az őrület legmélyebb bugyraiba visz, mindez egy helyszínen, néhány amatőr színésszel, vizuális effekteket nélkülöző innovatív látványvilággal és a nyugalom megzavarására alkalmas filmzenével. Ilyen egy őrült zseni, uralva művészetének teljes skáláját. Hanyag eleganciával tiporja porba nézője minden jóízlését és lelki békéjét… Persze a lehető legjobb értelemben.
Az Eksztázis a Magyar Filmadatbázison
