Szerelmesnek lenni

Kaliforniai álom

Jó szerelmesnek lenni, de többet ér a siker, dobjuk be a szerelmet, és könnyesen ugyan, de élvezzük a glamourt.

Szerelmesnek lenni jó

Jó az amcsiknak: ha rémes az élet, ott van az „amerikai álom”, ami rossz pillanatokban mindig felülírja a nyomorúságot (van mibe menekülniük). Az európainak is van álmuk, de az rémálom, amit ráadásul a valóság még rémesebb szörnyűségei írnak felül – nincs menekvés.

A film: jól megcsinált smoncesz (műfajilag musical, de a zene felejtős). A sztori alapkonfliktusa: karrier vagy szerelem. Mia (Emma Stone) színésznő akar lenni, de a meghallgatásokon folyton kivágják, szerelme Bill (Sebastian: Ryan Gosling) jazzben utazik, de senkinek sem kell, az a fajta jazz, amit kínál, és amiből klasszikus jazzklubot akar gründolni. De ugye a siker a film rugója, ami a néhány (elviselhető) bukta után be is következik: a lányt felkapja Hollywood, sztár lesz, a srácnak bejön a jazzklub. De a karrier egyben azt is jelenti, hogy a vágyott siker csak külön-külön, mindkettőnek másutt, máshol, másképp jön be, vagyis agyő szerelem. Igen ám, de Hollywoodban vagyunk, a film bejátssza nekünk, hogy – bár évek múltán – mégiscsak visszatér a love story – igaz álomban (a filmben ügyesen keverve a valósággal, nehogy kiábrándulj…). Mia és Sebastian egymásba fonódva repülnek Los Angeles csillagos ege és az éjszaka csodálatosan csillogó városa felett – mert az álom mindent felülír.

A szép Emma Stone

Nagy trükk: ez egy olyan musical, amiben nincs happy end, de a vásznon mégis azt látod, hogy a szerelmesek egymáséi lesznek, és boldogan smárolnak az élet kegyetlen szívatása felett. A kettő együtt a Kaliforniai álom. Te pedig ugyan félig-meddig tudod, hogy álom, amit látsz, mégis elrévedhetsz mások boldogságán, letörlöd könnyeid és némileg jobb kedvvel mész vissza abba a szemét életbe.

A filmet rengeteg díjjal szórták meg – több Golden Globe-bal (legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi és női színész). Szerintem ebbe erősen bedolgozott a marketing, vagy csak az van, hogy a tengerentúl vagyunk, ahol az „amerikai álom” szentsége mindenekfelett áll. Hisz ez tartja életben e nemzet optimizmusát. Habár ez a marketinget fikázó megjegyzésem sem stimmel, mert Emma Stone-t a finnyás Velencei Nemzetközi Filmfesztivál is díjazta. (Mit mondjak: joggal.)

A mozi legnagyobb baja, hogy musicalként épp dal-világa másodrendű. (Zene: Justin Hurwitz.) Talán egyetlen szám van benne, ami viszi a sztorit, a többi voltaképp lekeverhető, szerintem nem illik ilyennel bombázni a néző könnyzacskóit. Valami modernizáló szándék azért van a filmen, szakít a musical-filmek kifáradt dramaturgiájával, köszönhetően a rendező (és főleg az operatőr (Linus Snadgren) villódzó, éles vágásokkal dolgozó, vad színvilágú munkájának.

A sármos Ryan Gosling

Sok csúnyát mondok e zenés lazulásról, viszont prémiumként megkapod Emma Stone pompás játékát. Ő a lány, aki színésznő akar lenni – és nagyon bejön, igazi haupttreffer. Eleinte semmitmondó figura, óriási szemekkel, de aztán csak ámulsz, hogy ez az arc, tekintet és gesztusvilág mennyi finom árnyalatra, nem látható lelki vihar érzékeltetésére képes. Játéka egy pillanatra sem szájbarágós, a nézőnek kell kitalálnia, hogy épp mit érez-gondol – szóval ritka mozi-pillanatokat tud produkálni. Az ünnepelt (hype-olt) Ryan Gosling (a harmincas évek divatjában villogó jazz-zongorista) viszont egydimenziós figura marad – megbízható, elhiszem róla, hogy a jazz a mindene – de semmi több.