Szeretet és halluciNáció

|

Jojo Nyuszi

Taika Waititi 6 Oscar-díjra jelölt alkotása egyben a rendező legjobbja is. De hogyan lehet szeretetről és emberségről mesélni egy olyan filmben, amiben Hitler unikornisfejet eszik vacsorára? Hogyan fér meg egymás mellett az infantilis humor és a fajsúlyos tartalom?

Taika Waititi „gyűlöletellenes szatírája” igencsak megosztó lett. Egyrészt a humora miatt, ugyanis a nézők többsége sajnos még mindig a bárgyú pukizós poénokat érzi prominens humornak; másrészt pedig sokakban felvetődik a kérdés, hogy vajon lehet-e már Adolf Hitlerrel, a nácikkal és a fasizmussal viccelődni? Attól függ. Charlie Chaplin 1940-ben már megtette A diktátor című alkotással, de a közelmúltban Quentin Tarantino sem ijedt meg a feladattól; ha ráadásul olyan elegánsan és tisztelettel teszi ezt az ember, ahogy Waititi tette, akkor a válasz határozottan igen. A film előzetesétől és a szinopszistól nem szabad megijedni, a Jojo Nyuszi egyáltalán nem olyan egyszerű és idétlen, amilyennek tűnik, sőt Waititi legerősebb alkotásaként már az év elején igen magasra teszi a lécet.

Főszereplőnk, Jojo Betzler (Roman Griffin Davis) 10 éves és igazi náci. Legfőbb vágya az, hogy a Führer személyi testőrévé váljon. Azonban a kiképzés során balesetet szenved, és miközben otthon lábadozik, rettenetes felfedezést tesz: az anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) bújtat a házukban. Jojo a saját családja veszélyeztetése miatt nem jelentheti a titkos lakót, így képzeletbeli barátjával, Hitlerrel (Taika Waititi) kitalálják, hogy az alkalmat kihasználva Jojo jobban megismeri a lányt, így információkat gyűjt a készülő, zsidókról szóló könyvéhez. Azonban minél közelebb kerül Elsához, annál biztosabb benne, hogy az általa istenített ideológia valójában megtévesztés.

A Jojo Nyuszi rendkívüli alázattal és emberséggel nyúl a kényes témához, ugyanakkor a rendező ezúttal sem ismeri a tabukat, okos, szofisztikált és merész humorral operálva neveti ki a nácizmust, miközben elszenvedői irányába rendkívüli szeretet és empátiát mutat. A nyitányban hallható Beatles-féle I wanna hold your hand című dal német verziója már előre demonstrálja a film humorát, amit később olyan mennyiségben és magas szinten űz, ami a Jojo Nyuszit okkal teszi vígjátékká is. A poénok egyik fő forrása a képzeletbeli Hitler, amin felháborodni azért sem releváns, mert esetünkben nem Adolf Hitlerről van szó, hanem egy apa nélkül felnövő kisfiú képzeletbeli barátjáról, egyben apapótlékáról és példaképéről. Ennek megfelelően a Führer valóban egy 10 éves képzeletének megfelelő: tökéletesen ripacs, a diktatúra kötelező elemeinek fröcsögése, a német győzelem fontosságának hangsúlyozása közben pedig hajlamos duzzogni vagy hisztizni is. Waititi tökéletes a diktátor karikatúrájaként, a humorfaktort pedig tovább emeli a rendező megjelenése: kreol bőrével és kék kontaktlencséjével aligha állhatna messzebb egy ideális árja férfi külsejétől. Emellett olyan groteszk szcénákkal tarkítja a náci Németország bemutatását, mint amilyen a Hitlerjugend kiképzőtábora, ahol a gyerekek horogkereszt formájú pózokban feszítenek, a tábortűz körülötti boldog szaladgálás közben pedig szalonnasütés helyett könyveket égetnek. A náci protokoll és propaganda nevetségességét hangsúlyozzák az olyan gegek, mint a Gestapo látogatása alatt egy perc alatt 31 alkalommal elhangzó „Heil Hitler”, a gyűlölet abszurditását pedig Jojo „YooHoo Jew” című könyve, amely a zsidók titkainak felfedését célozza. (A filmet érdemes eredeti nyelven megtekinteni, már csak a frenetikus szójátékok miatt is.) Habár a humor sokszor feszegeti a határokat, mégsem válik kegyeletsértővé, ízléstelenné vagy öncélúvá.

A Jojo Nyuszi sokban hasonlít Az élet szép és A csíkos pizsamás fiú című filmekhez is, mivel a fentiekhez hasonlóan egy gyermek szemével láthatjuk a hanyatló Németországot, a háború borzalmait. Ez a gyermeki látásmód pedig rendkívül bájossá és aranyossá is teszi a művet: a hideg, szürkés színek helyett Waititi egy Wes Anderson ihletésű világot tár elénk mind színvilágában, mind díszletében, jelmezeiben és beállításaiban. Yorki (Archie Yates) és Jojo találkozásai a legcukibb jelenetek közé tartoznak, dialógusaikból, egymás iránti szeretetükből pedig világosan látható, hogy egyikőjük sem született náci, csupán beléjük nevelték a gyűlöletet. De vajon miért vonzó számukra egy ennyire szélsőséges ideológia? A kérdésre Elsa adja meg a választ: a közösséghez tartozás vágya miatt. Az élet szép leginkább Jojo édesanyja, Rosie karakterében köszön vissza: habár ő az egyetlen, aki olyannak látja a nácizmust, amilyen valójában, mégis igyekszik gyermekét megóvni a borzalmaktól, és akárcsak a Benigni-féle Guido, ő is játékosságával, bohóckodva igyekszik megőrizni Jojo gyermekkorát. Scarlett Johansson érzelmes és mély alakítása több mint kitűnő: a kedvesség, a könnyed humor és a derű mögött végig érezni a súlyos tragédiák, titkok miatti szenvedést.

Elsa megtalálása után érezhetően megváltozik a film tónusa – bár nem véglegesen –, és a hangsúly is Jojo és a lány viszonyára helyeződik. Habár a maró szatíra groteszk elemei mellett humorát is megőrzi, a kor és a háború miatt a dramaturgia megköveteli a drámát – e két hangnem vegyítését pedig a rendező mesterien űzi. Habár a dráma rendkívül szofisztikált, mégis lélekölő és szívfacsaró, sokszor teljesen kiránt az Andersen-féle mesevilágból, vagy egyenesen gyomron vág. Jojo első találkozása a halállal és a veszteséggel a mesébe illő díszlet közepén olyan jelenet, amely nemcsak sokunk retinájába fog beleégni, hanem egyben Waititi géniusza is. A komédia itt már főként a tragédia élét igyekszik elvenni, ugyanakkor egy-egy poént követően a váratlan drámai képsorok sokkal nagyobbat is ütnek. Waititi úgy siratja meg nézőjét, hogy közben egy percre sem válik hatásvadásszá. A Harmadik Birodalom összeomlásakor, amikor a háború már a várost is eléri, és gyerekek harcolnak, halnak meg az utcákon, a pusztulás közepén szinte szürreális festményként megjelenik Klenzendorf kapitány (Sam Rockwell) saját tervezésű rikító és giccses díszegyenruhájában az ellenfelet idegesítő zenét játszó fegyverével. A kisfiú pedig ezen a káoszon, az infantilis humor és a sötét realitás elegyén keresztül szembesül a fasizmus valódi arcával, annak minden borzalmával együtt. A végkifejlet egy megható, de giccsmentes, valódi érzelmi katarzis, amely alatt a háborús kérdések helyén már valóban csak az ember és az erkölcs marad. Így válik olyan többrétű alkotássá, amelynek szegmensei tökéletes arányt alkotva ki is egészítik egymást: az eleinte humoros háborús szatíra kedves coming of age filmmé, egyben mély drámává is fejlődik, miközben egy pillanatra sem válik politikai manifesztummá.

A Jojo Nyuszi tehát sok témát érint, de semmit sem magyaráz túl, és nem is felszínes. Végtelen kedvességgel és szívvel beszél egy látszólagos közhelyről, az egymás iránti odafigyelésről, az emberségről, amelyek mindennél előrébb valók, miközben ömlik a vászonról a szeretet és a báj. Színészgárdája zseniális, két főszereplője pedig újabb szintre emeli a gyermekszínészetet. Aktualitása nem vitatható, hiszen hiába élt meg az emberiség két világháborút, a nemzetközi helyzetet nézve néha a nyakunkban liheg a harmadik, háborúk dúlnak világszerte, a fasizmus és a radikalizálódás, a népirtás napjainkban is jelen van. Ezért van szükség az olyan mélyen humanista, egyúttal pacifista műre, mint a Jojo Nyuszi. Taika Waititire érdemes figyelnünk, mivel korunk egyik legintelligensebb, legnagyobb EQ-val és szívvel rendelkező alkotója, a Jojo Nyuszi pedig életművének non plus ultrája. Minden tekintetben megérdemli a legjobb filmnek járó Oscar-szobrot, egy igazságos világban pedig meg is kapná.

A Jojo Nyuszi a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: